Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Rácz János: Eső után (Elbeszélés)

Megnéztük Feri biztatott, próbáljam meg. Súgtam neki, hogy nincs pénzünk. Visszasúgta, hogy nem baj, a végén majd azt mondjuk, nem tetszik. Szótfogad- tam. Te, mintha rám szabták volna azt a nadrágot. Feri akkor leblokkoltatta, odament a pénztárhoz és fizetett. Egy hétig dolgozott, vagont rakott, hogy megvehesse.

Ilonka az asztalterítő rojtjait sodrogatta. Jó ideje már, hogy közbe akart szólni, de mindig meggondolta magát, hadd beszéljen Jutka, mondja el, amit akar. Nem kellett biztatnia.

— Látod, ezt a két fiatalt? Rajzolnak. Nem látom, hogy mit, de esküdni mernék, megálmodott otthonukat rendezik be ... Mi is így csináltuk. Volt egy állandó helyünk, csendes kisvendéglő Budán, úgy hívtuk, halas. Mert ott sokféle halételt árultak. Mi nem azt ettünk. Dolgozott ott egy aranyos pincérbácsi, nagyon megszerettük, mindig az ő asztalához ültünk. Később már rendelni sem kellett, hozta a pirított burgonyát, meg a két pohár szódát. Mellette órákig terveztünk, rajzoltunk.

Ilonka nem bírt tovább hallgatni.

— Szereted?

Jutka lehajtotta a fejét és nagyon halkan válaszolt.

— Hiányzik.

Hosszú ideig hallgattak. Ilonka már sajnálta, hogy hagyta beszélni barátnőjét. Azzal igyekezett helyrehozni a hibát, hogy gyorsan készülődni kezdett.

— Én is megyek — mondta Jutka — Feri ez időre már hazakísérte a kis- 'anyt.

— Találkozol vele?

Jutka a fejét rázta.

— Aligha. Nem jön fel. A lányát is mindig telefonon hívja .. Engem kerül ... Na, menjünk.

A buszmegállónál búcsúztak.

— Látogass meg a hét végén, minden este otthon vagyunk — kiáltotta Ilonka és hosszan integetett a távozó busz után.

Jutka türelmetlenül figyelte a megállókat. Sietett haza, különös vágy űzte, hajtotta. Olyan érzése volt, hogy odahaza valamit meg kell keresnie. Korábban gondolt már rá, de most megfeledkezett róla, mi is az, amit keresni akar?

— Ejnye, hogy elfelejtettem — töprengett magában. — Pedig tudom ám, a torkomon van a szó, csak nem bírom kimondani. Otthon biztosan eszembe jut.

A Németvölgyi úton szállt le a buszról és öt perc múlva otthon volt.

Hat óra volt, amikor hazaért.

Anyja a kapuban várta. Hatvan körüli, testes asszony erős mellekkel, kontyba csavart, feltűnően ritkuló hófehér hajjal. Amikor a lányát meglátta, ijedten tárta szét a karját.

— Képzeld, még nem jöttek meg.

Jutka egy pillanatra megdöbbent. Bizonyosra vette, hogy Évi már várja, s vég nélküli mesébe kezd a délután élményeiről. Máskor úntatta a gyerek csacsogása, most inkább kívánta hallani.

— Biztosan történt velük valami — sopánkodott tovább az öregasszony. — Annyit csuklottam egész délután.

43