Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Írók magukról (Bányai Kornél, Füsi József)

miután a cikkírókat rendre utasítottam, hogy miféle magyar stilisztika nevében beszélnek és kifogásolnak ők, mikor nincs is. Mert nincs! Ezt majd ezeknek a lemezeknek szövegéből lehet megtudni, ha ezer és ezer lesz belőlük, úgy, mint a népdalt a Kodály—Bartókéiból!

Ügy hogy arra kell kérnem a Főszerkesztő urat, ha van módja rá, közölje a többi szöveget is. Ezek sokkal jobbak, mint az eddigi népmese-gyűjtemények, 1. mert köznapi dolgokat adnak elő, az élő nyelvet, 2. mivel a felvételük — nagyon ügyesen — úgy történik, hogy a beszéiő nem is tud róla. Mert ha tudja, másképen, illedelmesebben szól, sőt talán nem is azt mondja, amit szeretne. Móricz Zsigmonddal történt meg, hogy egy öreg magyar egy kalen- dáriumi mesét mondott el néki, ügyelvén, hogy az „uraknak” tessék.

Itt félbeszakad a levél. (Közibeszúrva: Hegedűs népnyelvi gyűjtése nem sokkal utóbb konyvalakban .megjelent) — Az utódrat így szól:

Budapest, 1944. jún. 1. — Kedves Főszerkesztő Úr, két évvel ezelőtt írtam Önnek ezt a levelet, s máig sem tudom, miért nem küldtem el. Az a gyanúm, hogy talán azért, mert a benne említett cikket akartam a folyóiratának felajánlani. Később azonban szégyelhettem, hogy egy ilyen egészen őszinte, elismerő és örömteli érzés kapcsán kérjek is valamit. Az igaz, hogy annak az említett cikknek máig is fiókomban keverése még mindig fáj, meri egy igen kedvelt írómat bántotta meg az ott széttrancsírozott Semetkay. Sajnos, a cikk egy Tersánszky-könyv (Az én fiam) bírálata volt, ehhez szóltunk mi hozzá, tágabb szemszögből, ezért még mindig időszerű is lenne, csak a kiinduló pont régi. Ma már azonban nem érdemes ezzel leülepedett vizeket felkavarni. Bizonyos azonban, hogy a levelemben említett vonatkozások benne vannak, és ezek ma is időszerűek, mert magyar stíluskérdésekkel senki sem foglalkozik. Szóval most csak azért küldöm el e nagyon megkésett levelet, mert röstellem, hogy annak idején megfosztottam Főszerkesztő urat örömem spontán közlésétől azért a remek cikkért, amit akkor közölt s ma is emlékszem rá. Tisztelő híve: (az aláírás hiányzik).

Természetesen kértem, hogy a Tersánszky-cikket ű'ja meg, és küldje el haladéktalanul. S minthogy közben megjelent Cellini-f ordítása, és megtisztelt egy példányával, megköszöntem azt is. Erre kaptam a következő választ:

Kedves Szerkesztő Uram, az a lap amelyet kb. három hete kaptam Tőled Sümegről, mérhetetlen tömegű papirosaim közt elkallódott szemem elől, úgyhogy közvetlen ösztökélő ereje is lassan elenyészett, akár arra, hogy válaszoljak rá, akár pedig, hogy a cikket küldjem. A dolog úgy állt. hogy én itthon beletemetkeztem, egy nagy regénybe, s ennek olyan feneke lett, hogy szépen fel kellett húznom rá a fedelet, most készültem el vele. Nem is regény, hanem regényes korrajz, amelyet el kell tennem jobb időkre, most nem jelenhetik meg, olyan friss dühök vannak benne. Ez a regény, amelyet nap nap után írtam szabályos oldalszámmal (napi öt gépelt oldal) akadályozott meg, hogy Tersánszkyról annyiszor csírázásnak indult gondolataimat papírra vessem. Baj volt tán az is, hogy egy sor Tersánszkym itt nem volt kéznél, pedig idézni akarok mondatokat tőle, az említett stilisztika anyagául. Reméltem, hogy közben majd elszabadulok az önvallomások őrületétől, ami engem, szerencsére, már az utolsó pillanatban kapott el; ennek alighanem vége lesz rövidesen, mert az események eltömik úgyis az ember egyéni felfogó szerveit és a szűrőt, amin átelemezhetné magának. Kritikánk is ide torkollott bele, hogy szinte már hörög az idegen elemtől: ettől a csúf egyénieskedéstől: én és a világegyetem. — Most tehát Pestre marad a Tersánszky. amelyet inén jól és tömören akarok megírni, lehetőleg: szeretném Jenőt átírni a jövőbe, lesz, amilyen lesz, mert ő megérdemli, a jelennek sose kellett nagyon ő, és ő nem is kereste kegyét. — Kérek még egy kis türelmet. — Cellinit, mivel azt írtad, hogy nagyon szereted, megküldettem a kiadómtól, s hogy ez a nemes gesztusom ne okozzon gondot, kérek mindjárt cserébe egy írás történetét vagy egy Magyar Dunántúlt. — A kis Trócsányinak, aki két és félméteres nagyon

58