Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Írók magukról (Bányai Kornél, Füsi József)
eredeti kamasz, és azt hiszem, már írt is Neked, eddiq nem sikerült írnia semmit, mert munkaszolgálatos volt, viszont az Eötvösbe sikerült bejutnia. Meg kell köszönnöm kedves hangú lapodat, remélem, rá fogok szolgálni előlegezett rokonszenvedre. Sokszor üdvözöl őszinte híved Füsi József. — Pápa, 1944. aug. 31. A nagy dühös regényből nem tudom, mii lett, murikéi jegyzékében nem találom nyomát, lehet, hogy azt iá elsodorta az idő. Mert a háború zivatara hamarosan rázúdult Magyarországra is, elmosta a terveket, megszakította kapcsolatunkat. Fenti levelét és a regényt Pápán írta, „itthon”, azaz, úgy vélem szüleinél; akikor ismerkedett meg ott katonáskodó barátommal, Harcos Ottóval, a Sorsunk szerkesztöségének beltagjával: erre utal következő, három év múltán írt levele. Ebben, megfelejtkezvén barátivá lett viszonyunkról, és minden egyébről, ismét önöz engem, s szokásához híven újabb cikket ígér. [Budapest] 947. VI. 7. — Kedves Szerkesztő Ür, azt hiszem, emlékszik nevemre, sőt talán arra is, hogy a háború előtt leveleztünk; én még világosan emlékszem, hogy 44 nyarán kaptam utolsó lapját, Sümegről. Talán arról értesített, hogy Cellini-fordításomat megkapta. Ha ez így volna, nagyon szeretném, ha folyóiratában íratna róla, vagy ha nem, legyen szíves megírni, és én a Franklinnal újra elküldetem. Azért szeretném ezt, mert bár a könyv 44 nyarán jelent meg, akkor „nem érvényesülhetett", a Franklinra bomba is hullt; de szerencsére a matricák megmaradtak és most a feltámadt Franklin 14. kiadványaként fiit a könyvem, illetve futna, ha futtatnák. Nem magamért — bár az is bánt, hogy egy ilyen fordítást nem vesznek észre —, de a közönség érdekében fáj, hogy ilyen szövegről, ami csupa vitamin és optimizmus, nem tudnak. (Nib, a „CelÚni” ezután még kétszer jelent meg: 1957 és 1981-ben.) Azért is írok, mert szeretnék a Sorsunkba írni. Harczos Ottóval többször beszélgettem erről, ő egyenesen felszólított erre a Szerkesztő úr nevében, mondván, hogy nekem mint dunántillinak, van ott valami kis fenntartott helyem. Ha Szerkesztő úrtól is megkapom a biztatást, nagyon szívesen írnék csakugyan. Már úgy óhajtanék egy folyóiratot, ahová meghívnak, és nem kell „tehetséges fiatal írókénf’ jelentkeznem! Mert én nem megyek sehová, csak ahová hívnak. Ezt a balog elvemet most is megtartom, nagy sikerrel, mert alig-alig jelenek meg valahol is, pedig íróasztalomba már nem férnek meg a kézirataim. (Most ősszel aztán csak azért is kiadom verseimet is, F. J. összegyűjtött Versei címmel. Ilyen összegyűlt müvem legalább öt van. . .) Mivel régebben akartam már írni Szerkesztő úrnak, most hirtelenében azért írok csak ilyen röviden, mert Angyal Bandinak kellett írnom sürgősen, és nem tudván pécsi címét, ezt a szerkesztőségi címet használom fel. Legyen szíves eljuttatni neki a mellékelt levelet. És ne haragudjék rám, hogy közvetítőnek kérem fel. Szerkesztő Uram! Ha igaz az az érzésem, hogy levelezésünk annakidején — mint a diplomaták finoman mondják — mindkettőnkre „kellemes benyomást” tett, kérem ne sajnáljon tőlem pár sort, és hívjon meg munkatársai sorába, könnyítsen szegény íróasztalomon, amelyet gutaütés fenyeget. Amint megkapom válaszát, azonnal küldök egy minta kollekciót. Szíves üdvözletem addig is és köszönet a szívességért! Tisztelő híve: Füsi József Nem emlékszem, mit válaszoltam levelére, de vaktában is bizonyosra veszem, hogy írást kértem tőle, mert nagyrabecsültem tehetségét, szerettem eredeti, őszinte egyéniségét, s örültem volna,; ha munkáit közölhetem. De Füsi életútja újabb kanyarodókat vett, többet nem írt. S minthogy a Sorsunk sorsa akkor már végeidé közeledett, én sem sürgettem őt. Nem ie volt szüksége rá, mert hamarosan beérkezett: a 40-es évek végén a Vígszínház igazgatója és dramaturgja lett, 1952-től kezdve pedig sorra jelentek meg könyvei, s több darabját előadták. 59
