Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Rácz János: Eső után (Elbeszélés)

Mélyet sóhajtott, kinyitotta a könyvet, de olvasni most nem tudott.

— Minden házasság ilyen lehet? — töprengett tovább. — Senki nincs gond nélkül? És mindenütt az asszony hordja a több terhet? Meddig lehet ezt bírni, hol a határ, amikor a feleség nyugodt lelkiismerettel azt mondhatja, hogy most már elég volt. És egyáltalán, mondhatja valaha is, hogy elég volt?

Nem tudott, nem is akart válaszolni a kérdésekre. Megbarátkozott már velük így, ismeretlenül is. Nap mint nap kérdezte önmagától ugyanezeket, de még soha nem jutott el a válaszadásig.

Szél tört be a gesztenyefák alá, végigsöpörte a salakos sétányokat. Valahol nyugaton dörgött az ég és hirtelen esőszagú lett a levegő.

— Vihar lesz — ijedt fel Jutka. Gyorsan elrakta a könyveket és elindult a park kijárata felé.

Akkor kezdett esni, amikor benyitott a Nefelejcs presszó ajtaján.

Kevesen voltak, csupán az egyik sarokasztalnál ült két fiatal nő és egy középkorú férfi. Jutka mellettük foglalt helyet, de rövidesen meg is bánta. Itt is hiába vette elő a könyvet, mert a szomszéd asztaltól áthallatszó beszélgetés elvonta figyelmét.

— Ugyan, a mai férfiak — mondta az egyik nő. — Nem lehet rájuk építeni. Nem ismerik a nyugalmat, a békességet. Nem találják a helyüket.

Jutka észrevétlenül a beszélőre pillantott. 28—30 év körüli barna nő volt, egyszerű, de gondosan fésült frizurával. Szép, nagy barna szemei voltak, arca sima és megnyerő.

— Olyan, mint egy tanítónő — állapította meg Jutka.

A rádió tánczenét közvetített.

— Ügy tartoznék valakihez — énekelte egy nő, kellemesen tiszta hangon, hegedűkísérettel.

— Igen — folytatta az előbbi hang tulajdonosa. — Tartozni valakihez. De boldog is lennék.

— Ugyan már, ne érzelgősködj és főleg ne filozofálj — vigasztalta a társa, aki rövid, fiús frizurát és szemüveget viselt. — A házasság nem filozófia. És egyébként is, elefántot csinálsz a bolhából. Férjed nagyon rendes ember, a maga módján. És mindenki a maga módján rendes, mint ahogyan az ízlések és pofonok sem egyformák. Te azt gondolod, vannak makulátlan emberek? Valameny- nyiünknek van valami bogarunk. Az urad nyughatatlan, állandóan dolgozik. Szenvedélye a munka. Keres is. Autót vett.

— Vett — vágott közbe a másik. — Minek? Azért, hogy azzal járjon hivatalba, kiszállásra? Ügy örültem annak a kocsinak. Terveztük, hányszor megyünk a Balatonra. Két év alatt egyszer voltunk. Mert soha nem ér rá. Nincs ideje színházba menni, nem tud táncolni, nincsenek barátaink, nem járunk senkihez és sehova.

„Tánczenénk véget ért” — hallatszott a rádióból. Valaki csavarni kezdte a keresőt, íejfájdító recsegés-ropogás töltötte be a presszót.

Jutka arra gondolt, mennyire hasonlít az élete a szomszéd asztalnál ülő asszonyéhoz. Jobban mondva, csak hasonlított. Ő is 28 éves volt, amikor ezekkel a kérdésekkel viaskodott. Most 32 esztendős, s nem tudja, helyesen cselekedett-e.

40