Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 3. szám - Vágási Imre: "Zs" (Elbeszélés)
a ritkaságot. Egymásba karoltak, lassan mentek. Zs érezte a lány csípőjét és mellét, jóleső érzéssel pillantott rá, a régóta szerelmesek megszokott hangsúlyával mondta, hogy szereti. — Félek, értsd meg, félek. Olyan sokszor mondtam már, hogy féltelek, és mindig mosolyogsz, azt mondod, fölösleges. A lány hangjában volt valami, ami összeszorította a fiú mellét. Milyen asz- szonyos és milyen anyás, gondolta Zs, és nem válaszolt. Az egyszerű szabású kartonruha állandó suhogása volt a legközelebbi zaj, mely a hosszú szüneteket kitöltötte. A lány érezte, hogy hiába kérné a fiút, ne menjen el holnap, tudta, hogy döntött, szeretett volna nem tudni az egészről. A nők bonyolult előérzésé- vel megsejtette, hogy ez így, ilyen nyugodtan nem mehet tovább. Viszont ismerte Zs-t. nagyon is jól ismerte, és bízott benne. — Vasárnap felhajtunk egypár szép pisztrángot — hallotta, s nem mondott semmit sem, már megbeszélték, hogy a bukókőig felmennek. Közben hazaértek, a lány bement a kapun. — Jó éjszakát — mondta a fiú —, és ne félj semmitől sem. — A kerítés mellett ment a folyóig, majd a parti köveken visszament oda, ahol É-vel feküdt. A fű még nem egyenesedett ki, érezte, ahogy tiszta helyet keresett kezével. Sokáig ült, a folyón túli hegy erdeibe bámult, s bár nem látott semmit sem, tudta, hogy nappal lucfenyőt láthat valahol tőle balra a mogyorósok előtt. Szerették ezt a lucot. Zs rendkívül jól ismerte a környéket, szülővárosát, a hegyeket. Az erdőt azért szerette, mert hozzátartozott. Éppoly természetes volt számára, mint az, hogy házban lakik, vagy akár épp vizet iszik. Volt, hogy megszületett, azóta mindig csak erdő és erdő volt körülötte, természetesnek tartotta tehát, hogy ott van mindenhol. Az egyes fákat nem ismerte, de az erdőt igen. Általában — s ezt ő maga is belátta — nagyvonalúan viselkedett környezetével, nem tulajdonított más jelentőséget az őt körülölelő világnak, mint amit természetes képességeivel az nyújtani tudott. Meghallotta a lépéseket, a kavicsok néha kiugrottak a lábak alól, hallotta a visszapattant ágak zörejét, tudta, hogy É jött vissza. — Gyere, támasszuk össze a hátunkat — szólt, amikor a lány leült melléje. És úgy ültek sokáig még, és többnyire hallgattak. Mindkettő gondolkodott, és mindketten érezték: meg tudnák mondani, mire gondol a másik. II. A vonaton ült. Csodálkozott, miért vonaton kísérik. Látott már ilyesmit. Mindig úgy nézett a megbilincselt emberekre, mint a kutyákra, amelyek csak otthon, az udvarban szaladgáltak nyugodtan, s ha az utcára kivezették őket, pórázt kaptak. Nem — gondolta —, mégsem helyes a hasonlatom. Mert a kutyák annak is örülnek, sőt boldogság lehet számukra, ha a széles ismeretlen és nagy forgalmú utcákon lehetnek. Gonosztevőknek tartotta a megbilincselt embereket: hitte, hogy tolvajok, gyilkosok, egyszóval felesleges emberek. Most ül a harmadosztályon, kibámul az ablakon, gondol mindenfélére. Jobb oldalán a bajuszos újságot olvas, bal oldalán katona karabéllyal. Majdnem elnevette magát: milyen „fontos” embernek tartják; s ez a két idegen — mintha újságból vágták volna ki őket. Tulajdonképpen ő is felesleges, meg az egész cirkusz hiábavaló. Elfogták, illetve értejöttek, ennyi az egész. Most nem értett semmit sem. Nem az ő feladata volt, hogy vigyázzon a szervezkedésre. Még rá 28
