Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 3. szám - Vágási Imre: "Zs" (Elbeszélés)

is másnak kelleti volna vigyázni. Egyszerű szürke pont volt, ő tudta ezt a legjobban, úgy látszik, ezek nem is tudják, valójában mit csinált. Természetesnek tartotta a kihallgatáson, hogy azt mondja:

„Uram, semmit sem csináltam még.” Ez a „még” — most, ahogy visszagondolt rá, ismét nevetnékje támadt — feldühösítette G urat. Mikor visszaküldte zárkájába, azt mondta: „Fiatal barátom, kár magáért és társaiért, inkább tanultak volna”. Akkor is mosolygott, azt mondta: hát bizony.

Amikor a bajuszos rákattintotta a bilincset, önkéntelen eszébe jutott egy verssor: „Add ide, Isten, a sorsomat”. Felemelte kezét a szeméig, csodálkozott. — Mi van öregem — kérdezte a bajuszos — furcsa, mi? Majd megszokod, ne félj, csak aztán tudjál leszokni róla. — Vajon mire gondolhat a katona? Ránézett. Bóbiskolt. Feje meg-megcsuklott, néha kidőlt jobb oldalra a teste; amikor úgy látszott, hogy leesik az ülésről, visszabillent, kinyitotta a szemét, bámult, majd kezdődött elölről az egész. A karabélyt a „légy” alatt fogta mind a két kezével, mintegy rátámaszkodva. A fegyver is követte a test furcsa mozdulatát. Álmos és fáradt lehetett a katona, gondolta, és úgy érezte, hogy ő is álmos. Megpróbált elaludni, fejét hátradöntötte, becsukta a szemét.

Mikor felébredt, már szürkült. L város felé közeledtek, ismerte az útvonalat. A vonat fenn kanyargóit mintegy 1800 méter magasságban. Két oldalról szakadék húzódott valahonnan messziről valahová messzire. Alul a folyó folyt két ágra szakadva, nagy mélységben, s valahol faluk ültek egy-egy nagyobb tisztáson immár bizonyára sötétségben. Itt fenn csak az ég és a közeli hegygerincek látszottak, tudta, hogy mögöttük hegyláncok vonulata húzódik mindkét oldalon. Kopár csúcsok ezek, maga a döcögő, lassan vánszorgó vonat is élettelenül mászott előre, utasai sziklák voltak, szürke sziklák a hangulatban, amely levegőből született Isten teremtése óta ilyennek — ilyen fenségesnek, ridegnek, ilyen meg nem alázottnak, ilyen erősnek minden ember feletti biztonságnak.

— Ki kell mennem — mondta, és felállt. Nyújtotta a jobb kezét, a bajuszos ránézett, majd ki az ablakon, elégedetten vigyorgott, megbökte a katonát, lassan benyúlt a zsebébe, majd leoldotta a bilincset. Zs megdörzsölte a csuklóját, rugózott a lábával, mert elzsibbadt, s a katonára nézett. „Fölösleges” — hallotta a bajuszos hangját, nem válaszolt rá, nézte a katona frissen borotvált arcát, alatta a fáradtság mélyívű karikákat csíkozott a szem körül, a szája gyermekes volt, finom vonalú, ádámcsutkája egy csöppet sem palástolt öblös ásítás után kétszer futott fel és le.

Nem kívánta látni az embereket, akik most úgy nézték őt, olyan gondolatokkal — minden bizonnyal —, mint amilyenekkel valamikor ő ítélkezett. Szerette volna most semmisnek tudni régi gondolatait, szégyellte magát ítéleteiért. Az ember mindig így jár, gondolta, ha olyan problémák elé kerül, amelyek újak, amelyeket csak mások próbáltak meg: az ember mindig így jár, a fontos az, hogy bármily súlyos is legyen egy helyzet, sose legyen reménytelen. Mert ha reménytelen, az olyan, mintha már semmi sem lenne a világon, olyan, mintha élet sem lenne, nem lehet semmit, de semmit tenni, olyankor nem érdemes gondolkodni, nem érdemes cselekedni, mert nincs gondolat, és így nincs a cselekvésnek kiinduló alapja sem.

Végigment a kocsin, tudta, melyik végén van a W. C„ látta a 00 jelzést és a nyilat a falon. A kezét dörzsölte még mindig. Érezte a katona közelségét, tudta, hogy vállán van a fegyver. Kilépett. Még hallotta a csattanást, talán a katona vágódott el, átlépett a peron korlátján, és anélkül, hogy körülnézett

29