Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - SZEMLE - Hajnal Gábor: Farsang-temetés (Káldi János)
Üszkös gerendákból ácsolt, szikáron égrenyúló füstös kereszt, odafent körbefogja lágerek fekete szöges drótja: töviskoszorú az emberiség homloka körül.” (Lidice) A közélet, a politikai élet versei mellett koszorút köthetnénk a munkáról, a munka dicséretéről szóló poémáiból. Itt sem egysíkú; megénekli a városi dolgozó embereket, de fölmutatja a falusi mezőket s magát a falut is küszködő magyarjaival, új gépeivel. Egy ilyen nagyon szép versét ide kell iktatnunk, mert csak a Nobel-díjas Quasimodo kötetében találunk ilyen finomrajzú, realista szabadverset, mint amilyen a Kint az úton című: „Fáradt kombájnok ballagnak az úton, poros testük mögött az alkonyatban fakósárga tarlók aludni térnek. A kihalt földeken végigoson az esti szellő szénaillata s a messzi fasorok közt hirtelen felgyulladnak aranyló kicsi fények. A munkából megtértek ülnek ott. Csak én állok magamban kint az úton, miként mogorva gémeskút, sötéten. Rezeg az esthajnal csillag fölöttem s belémsajog a tücskök éneke.” Nagyon megkapó hangú szerelmes versei értékes gyöngyszemei a kötetnek. Megható szavakkal köszönti a hitvest, akivel együtt hagyták maguk mögött az évek hosszú sorát, s ő mégis még mindig fiatalnak látja a „kedvest”, akinek „a régi fényben ragyog még tekintete, s drágább hervadó arca, teste, mint hamvas lányok ruganyos-ifjú keble.” S mindjárt hozzá is teszi: „A hűség titka ez. Ki ezt nem érti, a pillanat ködéből sose lép ki.” (így látom én) Külön kell szólni a tizenhét jól sikerült epigrammájáról, amelyek — véleményem szerint — a magyar epigrammatermés legjavához tartoznak. Van ezekben buzdítás, ösztönzés, ragyogó gondolat, tanítás, de megkapja az estorcsapást a gyáva, a felfuvalkodott, az embertelen, az ifjúi hebehurgya- ság, a felelősség alól mindig kibúvót kereső, az áskálódó intrikus. Tiszta szavú költő Hajnal Gábor, ezért költészete hiteles. Nem világ- megváltóként jelentkezett, s nem is törekedett arra soha, hogy hangos harsonákat fújjon. Az emberekhez kívánt szólni, s tudta azt, hogy az emberi szó, a vox humana ér el leginkább a szív mélyéig. Még költői eszközeinek megválasztásában is szerény és finom maradt. Idegen tőle a minden áron való modernkedés, az olvasóknak formai eszközökkel való megdöbbentése. 167
