Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - SZEMLE - Hajnal Gábor: Farsang-temetés (Káldi János)
sem volt könnyű a Rábafüzesről eindult szegénygyerek élete. Főleg nem akkor, ha ember és költő akart maradni az embert és költőt egyaránt megpróbáló időben. Hajnal Gábor pedig az akart — és tudott is! — maradni mindig. Sokat megtudunk idekapcsolódó hitvallásából, ha őt szólaltatjuk meg: „A költő állandóan magában hordozva egész múltját — sőt őseinek életét is — néz szembe a világgal. Öröme, bánata, egész embersége a közösségből sarjad, a közösséghez fordul. A vers zenéjének sodrásában képekké, víziókká sűrűsödik a gondolat, hogy megnyerje, meggyőzze igazságáról a közösséget. Ezt tartom én a költészetről és ezt próbáltam megvalósítani a Farsang-temetésben.” Nézzük meg, hogyan tudta megvalósítani költőnk azt, amire vállalkozott. A könyvét áttanulmányozva örömmel állapíthatjuk meg, hogy e kötetben áttetten;' a költői képekben, a muzsikás sorokban ott rezg, ott él mindennapjaink megannyi gondja-baja, fölmagasodása és el-elszomorodása, ott élünk mi magunk küzdelmeinkkel, nekifeszüléseinkkel, sóvárgásainkkal, vágyainkkal. Tehát magunkat találjuk a versekben. S azt gondolom, hogy költőre dicséret alig lehet nagyobb, mintha azt mondjuk róla, hogy műveiben magunkra ismerünk, magunkra feledkezünk. A kötet első versében, az Asszony a sors címűben a férfias alapállásra, a küzdelemre szólít fel mindannyiunkat. „Asszony a sors: a tátogó legényt megveti joggal; sose kell neki, ki siránkozik s félreáll. Csak annak adja magát, ki szépséges övét erővel megoldja, s gyönyörért gyönyörrel fizet. Konok gyürkézés egész életünk — még álmunk is — őérte, ővele, s ha büszkeséged nem hunyt ki szívedben, azt mondod: ingyen nem kell semmi sem.” De nemcsak ez az egyetlen vers a .gyűjteményben, mely ezt hirdeti. A Száguldó értelem még tovább viszi a mondanivalót, mert az egész emberiség békéjéért emel szót, s arra ösztönzi, lelkesíti az embert, hogy harcoljon ezért: „Ember, most önmagaddal kelj bírókra, ne hagyd, hogy Ikaruszként mélybe hulljon a mindenség titka. Évmillióknak felelőssége vezessen az úton. Az életszerelem lángja szívedben önmagad pusztító szörnyét vigyázza, teremtő erővé váljék a szellem, a diadalmas értelem sugára.” Ha kell — már pedig kell! — emlékeztet is Hajnal Gábor. Lidicében járva ilyen szívre csapódó sorokat ír: „A lejtőn tarka rózsakert fogad felhőkkel zsúfolt nyári ég alatt, tűnődve baktatok ... Ez Lidice. Itt volt a falu, s ott dördült a sortűz. 166
