Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - SZEMLE - Szentiványi Kálmán: A szerencse fiai (Csikós József)
hogy itt két zsidó rüfkével több vagy kevesebb marad-e”. S Jürgen Stopper, aki nem engedett a gyermekkori ismerős könyörgésének, aki kibújt a felelősség alól, most dühösen gondolja magában: „Már egészen sötét van odakint, ez a barom nyugodtan a levegőbe lőhetett volna...”. Kíméletlenül éles kép! A harmadik írás talán éppen burkoltan szatirikus éle miatt a legerősebb hatású. Erich Landgrebe Óriásbébi című novellája egy hatalmas termetű és erejű, de gyermeteg lelkű katonáról szól, akivel egy megbocsáthatatlan tréfát követnek el: elveszik tőle azt a fényképet, amely a „piszkos bunker, a piszkos háború, piszkos élet” közepette az egyetlen értéket jelenti számára, az álmokat. És az Öriásbébi megöli a tréfa szerzőjét. Megrázó és borzalmas ellentét: a hivatásos, személytelen, szenvedélytelen öldöklés közepette egy emberi indulatok fűtötte gyilkosság. Hátborzongató kép, amikor a gépfegyverek, aknák lövedékei között az Öriásbébi megfojtja azt, aki elrabolta tőle az egyetlent, ami még értéket jelentett életében: álmait. A negyedik írásban is van szatírái él, de mélységesen emberi indulatú. Walter Toman: Barátom anyja értesítést kapott... című novellája arról szól, hogy az anya nem meri meglátogatni a harctérről a kórházba érkezett fiát. Attól fél, hogy nem tud uralkodni magán, ha meglátja fia megnyomoriodását. A novella szenvtelen hangja mögött az emberiességet számonkérő író szenvedélyessége lüktet. A cikk keretei nem engedik meg a példák bővebb idézését, de a bemutatottakból is látható, hogy az osztrák irodalom mai művelői becsületesen szembenéznek a problémákkal és bátorságban, emberiességben, őszinteségben méltóan zárkóznak fel nagy elődjeik mögé. Szabó Jenő SZENTÍVÁNYI KÁLMÁN: A SZERENCSE FIAI Őszintén bevallhatjuk, hogy mostanában szívesen veszünk kezünkbe olyan művet, amely mai, vagy közelmúlt életünket rekonstruálja, elénk mutatja újra azt a képet, amit magunk is láttunk, amit magunkról alkottunk, saját társadalmi képelemeinket produkálva egy korra, egy időszakra, 1945-től idáig. Nemcsak azért van ez, mert a sematizmus utáni irodalmi ábrázolás sokrétűbben és igazságosabban ábrázol, de mert soha nem volt izga- tóbb és fontosabb őszintén beszélnünk múltunk társadalmi és emberi kérdéseiről, mint most, amikor már küzdelemmel, kínnal és gondokkal megjárt múltunk van magunknak is. Érezzük a próbatétel sikerét, érezzük az enyhülést, a saját fásultságunk is kibontakozik egy — a társadalmi gondokkal jobban azonosuló, belőlük többet magánviselő — áldozatkész törődéssé. Szentiványi új regényét olvasva is ezt a szubjéktív érzést, kutató izgalmat fedezzük fel magunkon. Vajon hogyan látta az író, hogyan látták az általa ábrázolt alakok történelmünknek 1951-ig terjedő problematikus időszakát. Vajon milyen százalékban fedezzük fel a saját éle157
