Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
Amint felismeri Ellát és a hökkenten rámeredő főhadnagyot, újból érzi agyában a szorítást. Hanyattrántja a tisztet, és a mellére zuhan. Bal markával szorítja a nyakát, s a jobb öklével minden gátlástól, rossz érzéstől megszabadulva, boldogan üt ... üt ... üt. Mindig a homlokára, a két szem fölött. Nagyon erős. Kézitusóra is kiképezték. Lábollójában meg se moccan a fekvő. Torkához is hiába kap, állát keményen leszorítja, s ettől olyan lesz az arca, mintha vicsorogna. A csillagokig ér fel az ököl. Minden ütés letép egy sziporkázó díszt a mélysötét függönyről, minden ütés után sötétebb lesz: „Ha a holdat is letépi, végem” — iszonyodik a tiszt. Leng a vörös gömb, ijesztően, mindig mélyebbre hajolva. Leng és 'bádogosán esördül. A tiszt látja a kirobbanó hangokat, amint kék, sárga, vörös körhullámokként szétterülnek az égen. A holdat már csak vékonyka pókszál tartja. „Nem engedem!” Le akarja fogni az öklöt, de nem éri el. Üristen, a honvédek ilyen erősek! Ezeknek parancsolt eddig? Mért nem figyelmeztették, hogy jobban vigyázzon? Agyonveri, de miért? Mások is szeretkeznek. Az egész világ. Vadul, és véresen. „Jaj, a hold!” „Üss! Üss!” „Alulról minden egészen más” „Egészen más...” A vert arc előbb dühtől, erőlködéstől szederjes, majd kényszeredetten átalakul. A haragot megdöbbenés, félelem váltja fel, a félelmet könyörgés, megadás, tisztelet, azután semmi. A honvéd feláll. Az emberi arcra már nem üt. Nem 'haragszik a tisztre, inkább hálát érez iránta. A kételyeit, a tanácstalanságát, ólmos szolgaiságát és fojtó fekete dühét verte szét azon az elnémult homlokon. A lány feltépett blúzban áll előtte és különös, tágranyílt szemmel nézi. Milyen fdhér a 'bőre! Feszes és — úgy érzi — tejszagú. — Engedd, hogy veled maradjak. — Sír. — Ezután mindig! Nő. Sérült, fájó kis nő. Szeretné átadni magát: jóságait és rosszaságát; melleit, combjait és méhét; zavaros emlékeit és bizonytalan holnapját; minden felelősségét és felelőtlenségét valakinek, aki ... akárkinek. Mindennél szomjasabb. Indul fekhelyéhez, érzi a végtelen nagy ivás gyönyörét, amint lábujjáig átmossa a friss hideg. A korsóból ivók szép mozdulatával szájához viszi a kulcsot, karja, teste ívesen megfeszül — nem ihat: forró a víz a kulacsban. Nyugtalan az éjjel. Déltől — keleten át — északig vörös máglyák orgonáinak a föld s az ég határán. Északtól — nyugaton át — délig riadt fényszórók kaszabolják a felhőket s egymást. Fényfüzérek legyezője nyílik, dörgés, rövidéletű virágok fenn és lenn. A fennsík mögött, a patakon túl vad, járatlan erdők. Szakadékok és havas csúcsok. Elrejtő fák, bokrok, hozzáférhetetlen utak. 3 ÉLETÜNK 33
