Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
A honvéd barlangra gondol, lapos, nagy nyugalmas kövekre. Nyers állatbőr és tölgyforgács szaga csapja meg. Cölöpkerítést lát, erőset, biztonságosat ... Indul. Nagyokat lép, egyre nagyobbakat. Átugorja a mélyedéseket, áttör a bokrokon. Sebesen megy, egyre sebesebben. Ella előbb mellette siet, majd elmarad. Amikor elveszíti szeme elől a férfit, utánajajdul. A honvéd nem várja be. Nem fékezi a visszacsapódó gallyakat; nem áll meg a fojtott kiáltásra; kirázza a füléből a sírást, a sírvakönyörgést: nem akarja a nőt. A gyengeséget hozza utána, a táplálkozás, a rejtőzés kétszeres gondját, a félelem kettőzött dobbanásait, a kúszás nehézkességét, petefészkének nyavalyáit, a kétszeres testfelület sérülékenységét, a fenyegetettséget a bukást: a háborút hozza magával. Átfut a holdfény-ligeteken, beleoszlik az árnyékba, görnyedten, zajtalanul szökell a patak felé. At fog gázolni rajta, át a szemközti oldal érdéin, át a hóhatáron, fel a csúcsig, ahol a fehérség van, a csend, és beleveszi magát a békébe. Ella nyöszörgő sírását, gyámoltalan nyekkenéseit dübögés váltja fel. A honvéd ijedten áll meg, s a közeledő neszről lóra, lovasra következtet. Tovább! Belerohan a patak erősödő zúgásába. Nem hallja az üldöző neszt, de tudja, követik. Elfut a katonasír mellett, átgázol a patakon, és a sziklák közé hasalva előkotorja pisztolyát. A hold bevilágítja a tájat. Fémesen csillog a víz. A kidőlt fenyő mögül otromba lófej, rövid, durva nyak, csontos sárga ló óvakodik elő. Feltartott fejjel szaglász, jobbra-balra néz, majd mozdulatlanul megáll. Mintha csalódott lenne. Kis idő után a partra lép, iberogyasztott lábbal kísérletezik, nem éri el a vizet. Leereszkedik a patakba, és fel-felkapott fejjel, horkantva inni próbál. A honvéd érzi fogában a nyilallást, nyelőcsövében a maró hideget. Kilép a kövek közül, s a lóhoz közeledik, hogy elriassza. Nem szeretné, ha az állat keresői nyomára lelnének. A ló lesúnyt fülekkel néz, mozdulatlan farka belesimul a combok vájatába. Halkan nógatja, s amikor az állat nem mozdul, dühösen feléje csap. „Neee ... te dög! ... Neee!” A ló nyikkan, és kétszeresére nyúlt testtel kirúg. A honvéd belefordul a vízbe, a ló megnézi, majd elkocog a bokrok közt, vissza, amerről érkezett. A megvilágosodott éjszaka felemeli a hegyet. A fennsíkon lovak botorkálnak az alvó katonák között. Lábuk remeg, feltörött marjukon lángol a hús, csípőjük, faruk hegyes, bozontos szőrükön fehérük a tajték és a só. A holdat legelik. Sorra felnyúlnak hozzá, és harapnak belőle. A patak sír, fecseg, kocognak benne a kövek. A honvéd a holdfaló lovakat látja, és a víz lotyogását hallja: „Tota ... tetetita — tota ...” „Tota ... tetetita — tota ...” Füttyszót hall, ismerős dallamot: „Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet.. A köd mindent elnyel, s megárad a víz. A patak és a köd összekeverednek, fagyasztó hideg árad. Megkeményedett testéről előbb lábai töredeznek le, majd a keze válik idegenné. Szeretne megkapaszkodni, de nincs mivel, nincs mibe. Jeges törzséről lepattan a fej, és imbolygó, bukfencező kövekkel sodródik, sodródik mély, levegőtlen közegben. 34
