Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
édesdrágám ... itt vagy ... eljöttél ... nekem ... énhozzám .., édesdrágám ... te ...” — és remegett. A szuszogás ismét a fejünknél harsogott. Jóska hátracsapott a derékszíjjal. A ló előbb pofányi szénát tépett a fejük alól, s csak utána kocogott el. — Ez is megéri a háború végét — nézett Jóska nevetve az elfutó Sárga után. Letette a szíjat, és a honvédhez fordult: — Boldog leszel pajtás. Akit így szeretnek .. . — Már nem — rázta meg fejét a honvéd. — A Glognitz utáni réten találkoztam vele. Egy tisztnek a szeretője. — És ha tévedtél? — Köszönöm. Ebben nem téved az ember. — És most mit akarsz? — Semmit. Elmondtam. Beszélnem kellett róla. Elmondtam volna egy lónak is. A vöröskeresztes ápolónő közeledett. Amikor hozzájuk ért, megállt. Jóska zavart mosollyal kérlelte: — Ne haragudj, vendégem érkezett. — Benne volt a zavarában: „bocsáss meg, igazad van, tudom, rohadt dolog ez a háború, lehetne erről beszélni sokat, kellene is, de nekem most éppen fontos vendégem érkezett. Talán szégyenkeznem kellene, hogy amíg te a halállal bíbelődsz, én . .. ezzel a nagy meleg, vöröskeresztes tehénnel . .. Dehát ... nem dobhatja el a rzerencséjét az ember ... És aztán ... mondd! Használnék vele, ha megtenném?...” Visszamegy a fekhelyére. Lehúzza a csizmáját, és kapcát cserél. A tüzek kihunytak. Embert nem látni sehol, csak a lovak állnak. Állnak már hetek óta. Idegenben a ló nem fekszik le, ránt egyet-egyet a kötélen, rágja a kocsioldalt, ha éhes, és állva, ébren szunyókál. Jóska takarója alá bebújt a vöröskeresztes nővér. A fiúk alszanak, valaki nyög álmában. Óvatosan a kocsihoz lopakodik, felvágja az ülészsákot, kiveszi az elrejtett pisztolyt, visszamegy. A pokrócra fekteti arcát, és figyeli, mint önti el tüdejét az erős lószag. Hanyattfordul. Hideg csillagok hunyorognak. Nem marad itt. Megvárja, amíg mindenki elalszik, és elmegy. Nem fog meghalni. Elbúvik a hegyekben, s kivárja a háború végét. Nem tarthat már soká ... Dermesztő a hideg. Megtapogatja a füvet — deres. Az idegen szekér felől ingerült suttogás hallatszik, csak a nő hangja érthető: „Nem! Nem! Nem!” Kivillan a mormogásból, mint zavaros folyóból a hal. Nagy, zavaros folyó ... villanó kicsi halak .. . kopasz fűzfák .. . hideg ... Nem! Nem! Nem! — csusszant fülébe ismét a hang. Felébred. Nem tudja érzékelni a kiesett időt. — Eresszen! Undok, undok! Az idegen szekérnél dulakodnak. A férfi szava borzongatóbb, mint a pataknál hallott csikorgás. — Ere ... e ... essz! ... — a nőt fojtogatják. Szétszakad benne valami, meglódul. 32
