Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
Kérdeztem, miért nem jött vissza, amint ígérte. Azt válaszolta: — Erről ne beszéljünk. — Miért? — kérdeztem. — Mert nem jó beszélni róla. S amiről nem beszélünk, az nincs. — Megértettem, valami védett külön világot akar felépíteni, amelyben én is benne vagyok, de amire csak akkor képes, ha mindarról, ami körülöttünk van, nem veszünk tudomást. Elfogadtam a feltételt, a dologról nem beszéltünk többé. — Ússzunk! — mondta. Úsztunk. Gyakoroltuk a fordulást. Bemutattam, ő leutánozta. Gyorsan tanult. Előbb rájött a fordulás titkára, mint én annakidején, s hibát fedezett fel a mozgásomban. Azt akarta, hogy kijavítsam. Értettem a szándékát, de akkorra már annyira belém idegződött a rossz mozdulat, hogy minduntalan visszaestem. Az egyik sikertelen próbálkozásnál türelmét vesztve bukott utánam a víz alá. Beavatkozása váratlanul ért. Megzavarodtam, ő is. Olyan félreérthetetlen parázna helyzetbe gabalyiodtunk, hogy a víz alatt is elpirultam. Lassan emelkedtünk. A napsugaraktól átjárt felső vlzrétegben (néha nyitott szemmel úszom a víz alatt) megdöbbenve néztem a lány szenvedő arcát. — Mit gondolhat ez rólam? — Olyan ijedten fejtettem le magamról, mint egy különleges alkalomra szánt ünnepi inget, melyet sajnálnék idő előtt elpiszkítani. — Bolond — morogta Jóska. — Szóltál? — Igen. Azaz ... nem. Nem lényeges. Ne rám figyelj, folytasd! — Ella megérzett valamit belőlem. — Mit tenne, ha most megsimogatnám? — kérdezte. — Megharapnám a kezét. — Nevetett. Nézte a kezét, mintha a fogaim nyomát keresné rajta, majd hirtelen megsimította az arcomat. Meg- hatódcs ember vagyok, bemártottam a fejem a vízbe. Amikor újból felnéztem, Hubert integetett a partról. Tudtam, nem engedik többé a közelembe. Legkevésbé a strandon találkozhatunk. Ekkor volt a legszorgosabb a csóplés. Száraz idők jártak, a gép ette a gazt. Igyekeztünk, mert ha a saját járásunkkal végzünk, átcsaphatunk mások csépeletlen területére, s az újabb kilókat jelent a részből. Hajnali négykor kezdtük, s volt, hogy még este tizenegykor is búgott a gép. — Hova menjek már ilyenkor? — Azért mentem. Lesoványodtam, a bőröm megráncosodott, szemeim megnőttek; és mindig hiába jártam. — Hogyan is remélhetnék mást? Mit tudhat rólam ez a városi lány? Nem hallja a gőzgép gurgulázó sípját, amitől kezdve mérhetné jöttömig az időt: fut már az aszta- gok. felé, most lép a vize® dézsába, törülközik, meg se várja a pálinkát: indul, hallgató tanyákat hagy el, dűlők hideg porában tapos, elérte a műutat, hogy siet, befordult a kaszárnyánál, elhaladt épp a nyárfasor előtt, már itt lehet... S ha itt lehet, mert itt vagyok!... Mennyit vállal az én életemből ez a nyaraló úrilány? Fáradtan, a dinamó zúgásától félálomban kerülgettem a villát, szomorúan, amiért nem érzi meg jelenlétemet. Neszt hallottam. Koppant valami az oldalajtónál sötétlő fenyők koronájában. Madár nem repült ki a lombok közül, a földön halt el a koppanás. Megkerültem a házat, megálltam a fák árnyékába vesző ajtónál. — Hány éjjele már, hogy hiába áll az ablakában, pedig itt vagyok, s megyek el csalódva, pedig ő vár. — A távolság és a nyitott ablakok miatt nem beszélhettünk. Integetett, maradjak az árnyékban. Mosolygott, karba öltötte a kezét, s ringató mozdulatokkal, fáradságom el- nyugtatásának ígéretével ajándékozott. Bóhóckodott felvidításomra: truba28
