Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)

dúri pátosszal lengette karját, hangtalan szájjal tátogott a csillagok felé, majd gitárpengetést utánozott. Nekidőltem az ajtónak, nem tudtam betelni látásával. Nem tudom meddig álltam ott, lehet, néhány perc volt csupán — szavaltam. Elmondtam minden szerelmes verset, ami eszembe jutott. Fejét az ablakkeretnek támasztotta, s mozdulatlanul nézett. Végül mennem kellett. Felemeltem a kezem, kiegyenesedve figyelt. Azt akartam, hogy a fütty a hal nesztelenségével, melynek csak hátúszója borzolja a vizet, jusson el hozzá. Jelnek szántam, amelyről megtudja jöttömet: „Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet ...” Mért éppen ez jött a számra? Sokat gondolkoztam rajta, de ma sem tudom. Intett, várjak. Átlendült az. ablakon, és a kerítéshez futott. Ügy csókoltuk meg egymást, mint két elítélt, kiket rács zár el egymástól. Száraz és forró volt a szája. A huzal csszekulcsolcdó ujjaink közé vájódott.

— Neked hoztam, vidd el! — mondta és átdugott két narancsot a szögesdrót között.

Kifordultam a betonúira. A villa kerítése mellett Ella szülei jöttek. Vendéglőből térhettek haza: az asszony dúdolgatva simult a férfihez, aki lassú tánc ütemére forgatta botját. Dermedten álltak meg, amikor felbukkantam a sarok mögül. Eltérhetem volna, több út is kínálkozott. Nem. Gondolkodás nélkül fordítottam feléjük a kormányt. Még le is lassítottam, mikor irányukba ért a kerékpár. Kívántam, hogy megszólítson, magyarázatot kérjen, tiltakozzon, dühöngjön. „Főorvos úr, én erősebb vagyok Önnél, nem győzhet le engem. Van bennem valami megfoghatatlan, valami különös, amitől az Ön leánya szeret engem.” Diadalmasan kerékpároztam el előttük, vittem a két narancsot. Az útmenti nyárfasor árnyai átbuktak az úton. Olyan szédítő volt, mintha hullámokon kerékpároznék. .. Többé nem találkoztunk, elutaztak.

— Nem írtál?

— Visszajöttek a leveleim.

— És ő?

— Ezt nem értem!...

•— És a következő év?

— Nem nyaraltak. S ősszel bevonultam katonának.

— Kár. Elhallgattalak volna még . ..

— Még nincs vége — mondta a honvéd. Rágyújtottak. Tüzérségi tűz hallatszott, de a kézifegyverek zaja nem jutott el hozzájuk. — Valahol halnak — mondta a honvéd. — Valahol meg születnek — szólt türelmetlenül Jóska — folytasd!

— A múlt húsvétkor voltam otthon. Csak az utolsó napra emlékszem. Ebéd után bementem a faluba. Késő estig ittuk a rassz bort a komákkal. Ügy éreztem, hiába iszom, csak a végén jöttem rá, hogy becsíptem. Nézem a komákat: beszélnek, hangoskodnak, de mindnek ott a szemében a sírás. Hirtelen elegem lett belőlük. — Miért virrasztjuk itt magunkat! — gondoltam. — Otthon meg várnak.

Lassan ballagtam, számoltam a lépéseket. Száznál mindig élőiről kezdtem a számolást. Amikor belezavarodtam, örültem hogy félbehagyhatom. Nem volt félelem bennem, a búcsúzás miatt voltam szomorú, s kínlódtam, mert tudtam, otthon meglátják rajtam. A család kint ült a gangon. Anyám