Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: "A literátor" és Török Sophie

A másik típus szerelmét, Otto Weininger nyomán, projekciós szerelemnek nevezhetjük: a férfi mindazt a nagyot, erőset, igazat, szépet, avagy jót, amit magában rejtve hordoz, a nőre ruházza, reávetíti jobbik, eszményi énjét; pontosabban szólva, a nő eszköz számára, aki által magát megismeri, vagy megismerni véli, s így megváltja önmagát. Ezt a drámát írta meg Ibsen Peer Gynt és Solveig szerelmében; Lamartine-ról mondják, hogy akkor lett szerelmes nőalakjaiba, miután már megverselte őket; Ady pedig egyenesen kimondja, mit művel:

Ügy csókolok én, mint egy isten:

Friné és Genovéva rokon,

Mikor én csókolok. Nem a némbert,

Én magamat csókolom.

(,,Hágár oltárán”)

Csakugyan teremtő művelet ez: alkot egy nőalakot, aki által eljut önmagához, megragadja saját szerelmes énjét; a számtalan Léda-versből mindent megtudunk a szerelmes Adyról, szenvedélye, képzelete kavargásáról, az asszonyról azonban, akihez szólnak, semmit.

A harmadik típus az érzéíki szerelemé; sokféle árnyalatot ölthet, s nem kell okvetlenül alacsonyrendűnek lennie. Ha már a világirodalomban keresgélünk, felülmúlhatatlan példa rá Rómeó és Júlia: életet-halált elsöprő szenvedélyes vágy egyesülni — semmi más.

Babits szerelmi tárgyú versei, bárhogy forgassuk őket, nem illenek egyik kategóriába sem. Ami kevés akad, javarészt — kivált eleinte — szabály- szerű helyzetdal, vagy olyan, amit jobb szó híján műdalnak kell neveznünk. Egy görög leány, Hegeso síremléke láttán megteszi magát kései kedvesének; másutt egy barbár pannóniai hetérácska, „Aliscum éjihajú leánya” vágyálmait szedi versbe; majd egy fiktív wartburgi dalnokversenyen Wolfram és Tannhäuser nevében énekel az égi és a földi szerelemről; aztán egy középkori aszkéta küzdelmét írja le a „vérivó leányok” érzéki kísértései ellen:

Elég ti létlen boszorkányok, vad semmi! vámpír elmerajz!

(„Vérivó leányok”)

Igen, mindez és a többi szembetűnően „elmerajz”: kifogástalan helyzetdalok, kétségkívül, tárgyaik, hangszerelésük, finom formáik új motívumokkal gazdagították költészetünket, de lélektani szemszögből tekintve, tisztára szellemi, művészi élmény szülöttei. S ha a maga nevében, egyesszám első személyben szól, akkor is nyilván a képzelet légies ihletéből merít. Midőn a kedves a tükör előtt „kibontja élő derekát”, néki antik kancsók jutnak eszébe:

Tagadhatatlan: ez a vágy semmiképp sem elsődleges, közvetlen érzésekből ered, a szép női formák helyett valójában a költői formák játéka igézi meg. („Egyetlen tökéletesség, megnyugvás e földön a formák megnyugvása!” — írja maid később, élete egy válságos pillanatában.) Ekkor még a játék vonzza, csábításainak nem tud ellenállni:

ima rád e szerenád, tested ékes templomát dallal így imádom.

(„Szerenád.”)

De a férfivá érett költő is szívesen visszalebben a „könnyű dal” ritmusaiba :

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen, csendesen, ■—■ hallani nem lehet, talán látni sem; az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

(„Szerelmes vers”)

71