Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Thiery Árpád: Kisvárosi rekviem (Regényrészlet)
dog, és leereszkedik a vaslépcsőn. Az öreg csak akkor néz utána, amikor már biztos abban, hogy leért az udvarra, amikor már nem láthatja, azután hanyatt fordul. Nem tudja megmondani önmagának, hogy miért engedte meg, hogy Söre felhozza a tetőre a bort, és itt igya meg. Talán mert jó egyedül, és lehet, hogy Söre már nem is jön vissza a kocsmából, mert neki csak a bor fontos, nem pedig az, hogy a tetőn igya meg. Tízezerötszáz forint jár még Fábián úrtól. Sok pénz. Nagyon sok. Az öreg kinyitja, becsukja a szemét. Ilyen hát az égigérő ház. Elhívhatta volna a barátait is, hogy nézzék meg, de megfeledkezett róluk. Holnap már késő, a mai nap a szép, ezt lett volna érdemes megmutatni. Vacsorát főzött volna, fröccsöt fizetett volna, férfimódra, de kinek fizetett volna? Tulajdonképpen a háború óta nincs is barátja. Az egyik meghalt, a másik a magasépitők- höz ment, a harmadiknak már a nevére sem emlékszik. Tűnődve nézi az eget. Fábián úr holnap vagy holnapután kifizeti a tízezerötszáz forintot, azután mindennek vége lesz. El kell menni innen, de hová? Csak a magasépítőkhöz mehet, egyedül már nem csinálja tovább. Nem megy. Csak a magasépítőkhöz, milyen jó, hogy ez most eszébe jutott. Szerszámmal, diadalmasan bekopog majd az irodába. Szólni se kell, tudják majd, hogy Török András jött meg és miért jött. Tisztelettel kezet nyújtanak és megkérdezik majd, hogy melyik házat akarja építeni. Ezt vagy azt? Boldogan sóhajt. Tudja, hogy szépen élt. Mindent elfogyasztott, ami benne volt, mert ez az igazi élet, amikor az ember úgy érzi, hogy semmi se maradt belőle vissza, csak a test. Tulajdonképpen, amit a magasépítőkhöz visz, az semmi, és ott se lesz már semmi, mert ilyen pillanatok a magasépítőknél nincsenek. Ott nem lehet egyedül és diadalmasan kifeküdni a tetőre. Feláll. Előtte a Szentgyörgy-hegy szürke bazalt oszlopai, a háta mögött a malomtó a Batsányi házzal, jobbról a horpadt, alacsony háztetők, balról az utca. Két lépés jobbra, két lépés balra. Ez a boldogság? Lehet. Ö se szédül, feltartott fejjel végig tud menni a téglasor szélén. Ha nem jönne vissza Söre Bálint, késő estig egyedül itt maradhatna a tetőn. Tűnődve, egy kicsit gyámoltalanul ácsorog, azután elindul. Fábián úr elment Kapolcsra, de minek? A tető szélénél megáll, megfordul, megint elindul. Mint a detektív, utána nyomozott. Könnyű, boldog mozdulatok. Egy, kettő, három, négy... A házgyár? Ki látta a házgyár lelkét, és fel tud-e mászni egy ilyen házgyár a ház tetejére? Sétálni is tud a tetőn? Megáll, lenéz az utcára, megint elindul, körbejárja a meleg betontetőt. Később majd lemegy a földszintre is, azután az udvarra, mindent jól megnéz, hogy sohase felejtse el... Mintha fekete árnyék repült volna el fölötte. Felnéz, az ég hirtelen keresztbefordul. Lenéz. Két utcát lát, két izzadó kerékpárost, két emeletes házat, két erkélyt, két tavat és két Söre Bálint integet a literes üveggel a tópartról. Mindenből kétszer annyit lát, mint amennyi van. Negyedóra múlva a fehérköpenyes mentőorvos néz utoljára az öreg szemébe. Török András az erkély alatt fekszik a járdán, a tekintete szemrehányóan az égre fordulva áll. Vére nincs, merev és szegletes. A mentőorvos lefogja a szemét, feláll, az összecsapódott, bámész tömegre néz, a hangja egy kissé ideges és bizonytalan. — Ki látta, hogy leesett vagy leugrott ez az ember? ... 66
