Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Thiery Árpád: Kisvárosi rekviem (Regényrészlet)
— Én? Az öreg összehúzódik, mint egy hideg madár, szórakozottan lógatja a íejét, a másik hangjából csak ügyetlen kis foszlányokat hall, és tudja, hogy ezeknek a hangoknak most egyáltalában nincs jelentőségük. — Egyszer járt itt Tapolcán egy mutatványos. A főtéren kifeszített egy kötelet drótból, fönn a magasban, a házakra reflektorokat szereltek, és esténként a kötélen egy szál ruhában mászkáltak, ő meg a felesége. .. Szép, fiatal felesége volt... Söre elhallgat, a főtér felé bámul, azután csendesen, panaszosan fel- sóhajt.-— Elhiszi nekem, hogy fogadásból én is végigmásztam azon a kötélen? Az öreg csak az utolsó mondatot csipi el. Meghallotta, de az se biztos, hogy meghallotta, lehet, hogy csak megérezte: valamit el kell hinni. Egykedvűen ingatja a fejét. — Elhiszem ... Tulajdonképpen ez az első óra az életében, amikor teljesen mindegy, hogy mit hisz el és miben kételkedik. Nem is fontos. Söre halkan, bizonytalanul motyog. — Pedig úgy volt, elhiheti... Söre az utcára bámul, a lába alá és szomorú, mert nagyon jól tudja, hogy az ilyen dolgokat csak egyszer lehet elhinni, amikor megcsinálják. Török az árnyékát nézi. Tudja, hogy tulajdonképpen igazságtalanul viselkedik, íbiszen meg kellene most szorítani ennek a különös, nagyszemű cimborának a kezét, barátságosan a szemébe hunyorogni, bort hozatni, hálásan, férfiasán, de most nem lehet. Talán majd holnap, vagy máskor. Kinyújtja, maga alá húzza a lábát, azután hirtelen, mintha meg akarná lepni, a hangja a másikra csap. — Maga elhiszi, hogy külföldön házgyárak is vannak? — kérdezi ellenségesen. Söre meglepődve az öregre néz, nem érti. Házgyár. A külföld olyan messze van, hogy ott minden lehetséges. Vállat von. — Lehet... — morogja meleg, csodálkozó hangon, hanyatt dől a tetőn, a lábai a levegőben lógnak, elég merészen, valamit vár még a házgyárról. — Különös ember maga ... — Különös? — Az. — Miért? — Csak. Söre felhúzza a lábát, hasra fordul, szemben az öreggel. Nyugodt, közömbös tekintete lassan ide-oda sétál. — Amikor elkezdtünk dolgozni, azt hittem, hogy nagyobb itt a hang, mint a tehetség ... — Aztán? — Aztán ... Aztán itt van ... Az öreg a másik arcába hajol, figyelmesen, mintha keresne rajta valamit, néhány pillanatig mozdulatlanul vár, azután elégedetten visszahúzódik. Szép volt ez a pillanat. Nagyon szép. Széles, lapos kezével a vékony kavicsbetont simogatja. Apró fekete bogár mászik a tenyere mellett, fel, le a betonon. Az öreg kinyújtózik, lehasal, a tenyerébe fordítja a bogarat. Megnézi, azután visszagurítja. A bogár elbukdácsol a tenyere mellett, azután «4
