Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Thiery Árpád: Kisvárosi rekviem (Regényrészlet)
energiákra nem lehet számítani, mert nem pontos, nem céltudatos energiák. Csak jönnek, felbukkannak és visszazuhannak. Mindegy, Fábián most már semmit se tehet. Nem veheti vissza a munkát. Szerződésük van. Pontos, hivatalos. A ház rendben épül, a hazugságokat pedig senki se hallotta, csak ők ketten. Az öreg megkerüli a malteros ládákat. Apró piros, bozontos pontok ugrálnak a szeme előtt, de nem fél, nem bizonytalan, mert tudja, hogy ő az erősebb, mert hiába van Fábiánnak pénze, hiába lesz szép, erős emeletes háza, hiába nyert, a háború előtt negyvenezer pengőt a sorsjegyen. Török András az erősebb, aki a házat építi. Az öreg egyik lábáról a másikra áll, nem szól, időnként kötekedve Fábiánra néz. A lába előtt meglát egy könnyű, ökölnyi tégladarabot. Lehajol, felveszi, megforgatja a kezében, a mozdulat természetes és magabiztos, azután megcélozza a legközelebbi villanykarót. A tégladarab szétfröccsen az oszlopon. Megnézi az óráját, Fábiánhoz fordul, azután mentegetőzve széttárja ia kezét. Az állvány széléhez lép, a tenyeréből tölcsért formál. — Letelt az ebédidő!... Erősen, tisztán kiált, mint a halászok. Sokáig hallatszik a hangja. A hatvannegyedik nap felépült az emeletes ház. Az erős, egyenes falak, a ház utcai oldalán az erkély, a homlokzat különös, merev díszei, a zsinóralakú párkányok, az összezárt téglaboltozatok, a tetőn a háromszoros bitumenréteg és a vékony kavicsfoeton. Elfogyott a harmincötezer tégla, a huszonöt mázsa mész, az ötven mázsa cement. Erős lett a ház, a világ végét is túlélheti. Az öreg délben hazaküldte a napszámosokat. Holnap még eljönnek, összeszedik a törmeléket, a fuvarhoz az utcára hordják az állványokat, a pallókat, a malteros ládákat. Sörét is elengedte, de Söre ittmaradt. Amióta a napszámosok elmentek, csak nézelődik, nagyokat hallgat, csak a mozdulataiból lehet észrevenni, hogy irigykedik. Végigmegy az udvaron, benéz a szobákba, felmászik a tetőre, ácscrog, elindul, megint megáll, zavartan nézelődik. Az öreg a tetőn üldögél. A lábát maga alá húzza, a karját néha a magasba lendíti, mintha nyújtózkodna. Ö is nézelődik. Tehát vége van — gondolja szomorúan, csak eddig tartott. Itt van alatta az emeletes ház, a tetején ül. Befejezte és vár, valamit csökönyösen vár, és fárasztó, hogy már másfél órája semmi se történik. Meleg, teljesen közömbös pillanatok vannak, talán a napok is ályenek lesznek ezután. Csak egy finom, titokzatos hangot vagy más jelet kapna, valami apró bizonyságot, hogy valami még történni fog, türelmesen várna estig vagy reggelig, vagy holnap estig. A kórház kápolnájában megszólal a lélekharang, idehallatszik. Az öreg megrezzen, csendesen tűnődik. Itt kell hagyni a házat. Egy óra múlva, vagy este, ha besötétedik, vagy bármikor, de egyszer le kell mászni innen a tetőről, és ez nagyon fog fájni. Söre Bálint keresztben, hosszában sétál a tetőn, majd az öreg közelében lehúzódik, a lábát a levegőbe lógatja. Az öreget egy kicsit dühösíti, hogy Söre még mindig nem megy haza, de nem akarja elzavarni. Most még nem fontos, majd csak akkor, ha a mozdulatokból és a csendből nem érti meg, hogy egyedül akar maradni az emeletes házzal, mielőtt odaadja Fábián úrnak. Rövid, nyugtalan pillantásokkal felhőket keres az égen, azután furcsa, kicsit ellenséges hangja szinte onnan esik vissza. — Maga nem szédül? Söre odafordul és nevet. 63
