Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - Bertha Bulcsu: A szeplős lány (Elbeszélés)

— Géza én lázas vagyok. Megfáztam a hóban. Nem hiszi el? Fogja meg a homlokomat — mondta szemrehányóan és elémállt.

Tényleg meleg volt a homloka. Leengedtem a kezemet, de úgy maradtunk, egymással szemben, egészen közel. A szemében kicsi sárga tüzek gyúltak, és a lehelete meleg ködöt kavart az arcom előtt. Megcsókoltam. Nem csókolt vissza, de hagyta, hogy magamhoz szorítsam. Aztán hirtelen kibontakozott az ölelésemből, mint aki magához tért.

— Most mi lesz? — kérdezte és a pillantásával a szememet kereste.

— Semmi, elmegyünk haza.

A kapuban várta a vőlegénye. Égett az arcom. Zavartan meglóbáltam a táskámat és Toni Sallerről kezdtem beszélni a fiúknak, az osztrák síbajnokról.

— Adj egy százast! — fogadott a feleségem, — itt volt a villanyszámlás, Gruberéktől kértem kölcsön.

Vacsora után lementem az utcára. Akkora havak estek, mint egy bagolyfej. A kórház terén már füttyögött a szél. A „Százéves’-ben megittam három fröccsöt, és egy buta slágert dúdolgattam hazafelé.

Másnap elmondtam neki, hogy álmomban a Jakabhegyen jártunk, tavasz volt, a tóban még éltek a jerikói rózsák, amiket az a barát hozott.

— A vőlegényemről nem álmodtál semmit? — kérdezte ironikusan.

— Ö sajnos nem jöhetett velünk, mert neki légótanfolyamra kellett menni.

Így kezdődött. A Tettyén találkoztunk először. Bokáig érő hóban gázoltunk, megkerültük a deres sövényeket. Hideg volt, a szánk szélén párába burkolóztak a szavak. Egy óra múlva észrevétlenül rákanyarodtunk a saját csapásunkra. Az én cipőm nagy nyomokat hagyott, és a lépések között lekaparta a hó tetejét. Húzom a lábamat — gondoltam. Öt lépésenként apró, simára tiport szigetekre értünk. Itt újra megálltunk csókolózni. Kigomboltam a kabátomat és magamhoz szorítottam. Kínlódtunk. Az út mellett két mátyásmadár bukdácsolt. Követtek bennünket. Szürkés vöröses tollúk megfestette a havat.

— Vigyél valahová, ne kínozz tovább — mondta a lány és begombolta a kabátját.

— Majd beszélek egy barátommal, de most nem lehet.

Sokáig hallgatott. Rákanyarodtunk a Magaslati útra. Immel-ámmal megcsókolt, aztán kijelentette, hogy fázik.

A Széchenyi téren fölsegítettem a gyárvárosi autóbuszra. Megszorította a kezemet és mosolygott. Még nem indult az autóbusz, de én nem maradhattam ott. Sok ember ismert bennünket a városban.

— Jó filmet játszanak a Kossuthban. Az anyám vigyázna a gyerekre — mondta a feleségem és becsukta mögöttem az ajtót.

— Apu, csinálj a babámnak szemet, mert így nem tud aludni — kérlelt a kislányom, és féllábon elémugrált a küszöbig.

Vasárnap este volt. Fésülködött a feleségem, és a tükörből figyelte az arcomat. Én is a tükörbe pillantottam. Csodálkoztam, hogy józan.

Mozi után bementünk a Nádorba. Palackozott bort ittunk, és Éva a kislányunkról beszélt.

— Gruberék fényképezőgépet vettek. Ha megkapod a prémiumot, mi is vehetnénk. A lány megnő, és alig van róla képünk.

Nagyon szórakozott voltam. Gondolatban a Tettyén topogtam még mindig, és Klári válla fölött a mátyásmadarakat bámultam. De ez a váratlan gondosság még így is meglepett.

53