Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Bertha Bulcsu: A szeplős lány (Elbeszélés)
Amikor kiléptünk az ajtón, meghökkentem. Egy magas férfivel Klári fordult be a kávéházba. Csak a hátát láttam egy pillanatig. Persze nem Klári volt, csak nagyon hasonlított rá. Majdnem utána léptem, de akkor már belém- karolt a feleségem. Néhány perc múlva eszembe jutott, hogy Klárit én raktam fel az autóbuszra, és Gyárvárosról ilyen időben nehéz bejönni. Mosolyogtam magamon. — Igyunk, ha elfogy, hozok másikat. — Hagyd, majd én. Mi a neve az öregnek? — Bildman ... — Persze Bildman... Halló! Bildman bácsi! Hozzon még egy üveggel! — Nem unod? — Meséld csak tovább. Ott hagytad abba, hogy a Nádor előtt megláttad Klárit, aztán kiderült, hogy tévedtél. Másnap korán mentem. Abban reménykedtem, hogy Klári is korábban jön. De egyáltalán nem jött. Ideges lettem. Nem ment a munka. Délelőtt megremegett a kezem, és a vidiakés beleszaladt az alumíndumfejíbe. Utána kellett esztergálnom az egészet. Délután fölmentem az emeletre. Az ablakból látszott az erdő, kicsit lejjebb a kavicsbánya. Magas partjáról kidőlt fenyőfa lógott a sziklafalra. A bánya medrében füttyögve gyülekeztek a szelek. Néha meglódultak, és a fehérsüveges tettyei házak között portyáztak egy kicsit. Havat és füstöt kavartak, mögöttük zöld kristályruhában a fagy cammogott. Vihar készült, örültem neki. Forró homlokomat az ablakhoz nyomtam. Pillantásommal leereszkedtem a Tettyéről és az Ágoston téri huzatos padlások között tévelyegtem. De magamban is eltévedtem. Összekavarodtak a gondolataim. Klári arcáról elfogytak a szeplők, megszínesedett a bőre. A hangja kamaszosan, néha meg egészen lágyan áramlott a fregoli alatt: „Csini baba, szeretlek én ...” A szél megzörgette az ablakokat. Egy makacs vadszőlőinda nekiütődött az üvegnek. Kaparászott rajt. Másnap se jött be, telefonált, hogy beteg. Egy hetet hiányzott. Sok volt a munkám, így csak délben mehettem fel hozzá. A másik műhelyből átjött egy lány. Azzal nevetgéltek a kályha mellett. Átölelték egymást és sugdolóztak. Idegesített az idegen lány. Már kiszíneztem magamnak ezt a találkozást. „Nagyon hiányoztál.” Ezt mondtam volna először. De most, hogy ezt az idegen lányt ölelgette, egészen más tévedt a nyelvemre. — Mi az, „homokos” vagy? — Le vagy maradva — mondta nevetve —, ezt a nőkről úgy mondják, hogy „langyos”. Amikor ketten maradtunk, megcsókoltam. Kedves volt hozzám, de folyton ügy éreztem, valami kárörvendő nevetés bujkál a szája szögletében. — Itthon van a vőlegényed? — Nincs, vidékre ment. — Akkor ma este találkozhatunk, van lakás. — ötkor, jó? Magamhoz szorítottam. Valahol nyílott egy ajtó. Elmentem telefonálni. A barátom arra kért, hogy csak hétre menjünk, 54
