Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Szabó Jenő: A vasárnapi leány (Elbeszélés)
— Féltékeny vagy? — nevettem — Egyszerű a megoldás: amíg te jössz, addig nem jön más ... — Ó, egyszer majd megnősül... — Én nem nősülök! Utólag persze könnyű a dolgokat tisztán látni. Most már tudom, hogy nem az orvos feleségével jött be Párizsba. Az üzletek hét-nyolc óra tájban zárnak, tehát már akkor ott lehetett volna nálam. Ö azonban a valóságban az utolsó vonattal érkezett. Amikor a körorvoséknál elvégzett minden munkát, aztán rohant ki az állomásra, hogy még elérje.. És nem azért jött, mert féltékeny volt, hanem azért, hogy elmondja Pierret. De nem tudta elmondani. Két hét múlva aztán behozta a műterembe. — A vőlegényem — mutatta be. Meglepődtem, meghökkentem, alig találtam szavakat, olyan váratlanul ért. Ö beszélt, elmondta, hogy vőlegénye szabadságon van és olyan képet szeretne, amilyent róla készítettem, az nagyon tetszik neki. A vőlegényének sem arcára, sem alakjára nem emlékezem, csak arra, hogy ott állt egyenruhában a leány mellett és néha mosolygott. Leültettem, beállítottam, elkészítettem a felvételt. A vőlegény még egyet szeretett volna, olyat, amelyen a leánnyal közösen lennének, de a leány nem akarta. — Jó, hát majd az esküvő előtt — egyezett bele a fiú készségesen. Azután elmentek. S a leány vasárnap ugyanúgy jött, mint máskor. Akkor azonban bennem forrott a harag. Becsapottnak, kijátszottnak, megcsaltnak éreztem magam. Durván rátámadtam: — Te utolsó szajha, te! Megütötten meredt reám. — Hazamégy tőlem és csókommal a szádon odafekszel a katonádhoz! Vagy tőle szoktál hozzám jönni? Könnyben úszott a szeme. — Pierre egyetlen ujjal sem ért hozzám — mondta. — Megcsókolni is csak ■egyszer, az eljegyzéskor csókolhatott meg! — Miért játszod ezt a játékot? — Már akkor el voltam jegyezkedve vele, amikor először jöttem magához. — Miért mész hozzá? — Kell — felelte halkan. — Szereted? Megint úgy nézett rám, mintha megütöttem volna. — Pierre szülei igen tehetősek, földjeik, szőlleik vannak és Arganteuil mellett egy nagy majorjuk. Apám, anyám meg a félig béna húgom náluk dolgozik ... Nincs másképpen, hozzá kell mennem! Sokáig hallgattunk. — És most mi lesz? — kérdeztem, amikor a csend már bántó lett. — Semmi — felelte ő — Pierre már elutazott, csak szabadságra jöhetett haza. S jött továbbra is minden vasárnap. Ölelt, csókolt, pedig ajkán már ott volt a mondat, amit — tudta — egyszer majd ki kell mondania. De nem mondta ki. Talán csodát remélt, vagy egy szót, amely csodát tud tenni? Semmiféle csoda nem történt, eljött az a koraőszi vasárnap, amikor csak a délutáni vonattal érkezett meg. — Nem tudtam előbb szabadulni — mondta. 48
