Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - T. Prókay Éva: Kápolna a hegyen (Elbeszélés)

hant oldalába, csak úgy találomra, sűrű sötét van, csak a kápolna tornya látszik még sötétebben. Bent — milyen nehéz belökni az ajtót — denevérek rebbennek, hánnya magára a keresztet, a gyújtó elázott a zsebében, talán a tizedik lobban, a gyertya nehezen csöpög a kőre, leragasztja az elsőt, a másodikat, a tize­diket, már mind a tizenkettő ég, a fény rebbenve száll a falakon, repede­zett, nagyszemű szentek nézik csodálkozva. A csodatevő képből már csak az aranyozott korona látszik, meg a keze, ahogy magához karolja a Kisjézust. Fulladozva liheg, valamit mondani kellene, gyorsan, de a hang nem talál utat a torkán, csak sípol a lélegzete, nem is tud feltérdelni, a fáradtságtól gémberedetten kuporog a kövön. — A gyerek — nyögi ki végre. — A Sanyika. Egy kicsit megnyugszik. A fény vibrálását nézi és végre eszébe jut a szent ének, csak éppen hangja nincs már, hogy belefogjon. A kezét is szét­tárja, mert fáj a felhólyagzott kezefeje. Pihen. Megnyugodva. A szemét is becsukja. A csodatevő szentkép most már látja a gyertyákat, most már mind a tizenkettő ég. Majd még elimádkozza az olvasót is, a fájdalmasat, hogy emlékezzék a saját fájdalmára a fájdalmas anya. A szemét behunyja, most már birtokba veszi a fáradtság. A gyertyák fele elégett. Kint szél támadhatott, libegnek a lángok, nincs üveg az ablakon, befúj a szél. A fekete kép a ragyogó koronával bebújik a homályba. Alacsony a gyertyaláng. Az ujjával oltogatja. Majd vasárnap feljön a Sanyikával. A kék mackóruhát adja rá, akkor meggyújtják, ami még maradt. Sanyika szereti a lángokat nézni. Lefelé megy a szőlők között, most nem kap bele a karó, lassan lépked, fáradt, de most már minden rendben van. Reggelig alszik a gyerek, addig ő is lehever, reggel újra kimossa a ruhát, tejfeles ruhát tesz az oldalára, ha sajog. A faluban ugatnak a kutyák, már csak a kutyák vannak ébren, és a hold lassan bújik fel a kápolna mögött. „ Bent a sötét melegben lúg-szag, meg a mák keserű szaga. A keze még most se jár a villanyra, előkotorássza a mécsest a konyhaablakból, azzal lép a szobába. A gyerek szeme most is kifordulva, csak a fehérje látszik, karja görcsbe meredve a dunyhán, a tenyere azt a helyet markolja, ahová cdalöttyent a tej. De már nem piheg. A mécsessel odavilágít. Aztán a szentképre az ágy fölé. Most semmi mást nem érez, csak fáradtságot, ül az ágy előtt a földön, a mécsest maga mellé tette, ül mozdulatlanul, az álom kerülgeti, nagy, mély, pihentető, feledtető álom. A döbbenet csak később tör rá. Halott... a gyerek halott... — Hát nem segítettél! — vinnyog fel és kezét a szája elé kapja, hogy ne kiáltson átkozódva. A koronás csodatevő nézte a gyertyákat, mind a tizenkettő égett, de nem segített. Halott... érted ... halott... nem mozdul, nem piheg, látod, hogy milyen szép volt, milyen okos... a képeskönyv még most is ott van az ágyon, órákig nézegette a képeskönyvet, de most már sohase nézegeti, mert nem segítettél. Nem is hallgattál rám, csodatevő, nézted a gyertyákat, de nem gondoltál a Sanyikával. Nem sír, vinnyog, mint a kirekesztett kutya, aláza­39

Next

/
Thumbnails
Contents