Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - Vida Eszter: A legfényesebb igazság (Vers)
tosan és csalódottan, már azt is érti, hogy mindennek vége, az életének is, az ő életének is és a csodatevő egy mozdulatot sem tett, hogy mindent elrendezzen. A fejét ütemesen ütögeti az ágy oldalához. Jaj, mivé tettél mindnyájunkat... mivé tettél engem. Akkor miért adtad! Miért született tíz év után... Kilenc hónapra a kiásszonyi búcsú után. Kínozni született. Engem, az öreget, a tehetetlent kínozni, jaj, de becsaptál bennünket, jaj, de megcsaltál. Mindég hangosabban jajdítja a vádat. A szemében a vak rémület mellett a gyűlölet kap szikrát. — Támaszd fel! — kiált felfelé, — csináld, hogy éljen! Nem tudod megtenni! Azt se tudtad megtenni, hogy ne haljon meg. Nem is hallgattál ide, csak nézted a sok gyertyát, ki visz neked annyi gyertyát, mikor búcsú sincs. De visszaveszem — sziszegi indulattal. — Ami maradt, azt elhozom. Nem gyújtok neked több gyertyát, csodatevő. A gyűlölet indulatával fut az ajtó felé. Már nem érez fáradságot, a iába röpíti végig az utcán, fel a hegyre. Az ajtó nyitva maradt mögötte. Az utcán a kutyák ugatnak, még csak a kutyák vannak ébren. VIDA ESZTER A LEGFÉNYESEBB IGAZSÁG Az ég és föld találkozása, amerre szemünk körbejár, megszabja látható világunk. Ez lenne hát a láthatár? E szűk, kevésre mért s konok kör? S a már felmért mivel nagyobb? Az egész föld olyan parányi, hogy nevetik a csillagok. Kell, kell a tér, s amíg az ember bírja, csak hadd tágítsa ki; csak befelé, oda is lásson, ahol mindezt lemérheti. Itt van a tág, tágítható tér, s ott benn a forrás. Ha apad termékenyítő áradása, a tér csak szomjas űr marad. A tér csak úgy telik meg széppel és jóval, hogyha önmagunk, a tér parányi része bár, de épp olyan fényes rend vagyunk, mint bolygópályák pontos útja, mint rendezett naprendszerek; ha úgy járjuk életünk útját mi, bolygón élő emberek, hogy mért úton s aránnyal élünk, s csak akkor leszünk emberek! 40
