Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 2. szám - T. Prókay Éva: Kápolna a hegyen (Elbeszélés)
dani rá, de a kút nyikorog, a szomszédasszony átszól ,hogy „de későn végzett,” meg hogy „nem láttam máma a Sanyikét”. Majd holnaip újra mossa. Holnap jobban lesz a gyerek. Az arcán nincs folt, hálaistennek, a többi nem látszik a ruha alatt. Most csend van, a fazékban duruzsol a víz. Csak a szemét fordítaná vissza... Sanyikám, kisunokám... fújja a száján a levegőt, piheg, alig piheg. Ha a gyereknek baja esik, agyonvernek. Csodatevő Szűzanyám, ha már adtad... A tűzhely elé térdel, a víz forrását figyeli, Asszonyunk, Szűz- rnária... pap lesz, ha megnő, olyan csendes, fehérképű, tudtam én, azért adtad, hogy pap legyen, majd én felnevelem papnak, már vasárnap felviszem a kápolnába a hegyre, a két karomban viszem fel, hogy felajánljam neked, Asszonyunk, Szűzmária, jaj, hörög, megint hörög. Szenved. Egy ilyen kis gyerek ... nézz rá Szűzanyám, ártatlant ne hagyj szenvedni. Jócskán kell belecsorgatni a mákot, keserű szag száll fel a sötétben, csak a tűz fényénél matat, nem akar világot gyújtani. A szobában az ágy felett van egy szentkép. Az alá térdel, míg a fazék hűl a konyhakövön. Két óra alatt megjárnám az utat... gyertya van itthon, kisgyertya ugyan, a sírra, mindenszentekre, de elvihetné az egész csomaggal, mind meggyújtja. Ott kellene megmondani a csodatevő képnek, hogy baj van, meghogy pap lesz a kedvére, nem veheti el, ha már adta. Ha megitatja, elalszik. Két óra alatt megjárja. A szőlők között tud egy utat, rövidítőt. A fejét megemeli, a gyerek felnyög, vinnyog, a karja görcsbe rándul, a keserű szagú lé lefolyik az állán. Zsebkendővel kell becsöpögtetni, a lánya is úgy itta, zsebkendővégről, cukrosán. Még citromot is facsar bele. A gyerek nyel egyet... na, ugye jó ez Sanyika, most majd nem is fáj, alszol, aztán mire felébredsz, hozom a tejfelt, nem is kell már a tejfel, az egész csomag gyertyát elégetem. Ahogy az utcára ért, autólámpa fénye csapott felé. Megrettenve lépett vissza. A körorvos autója, most megy a szomszéd faluiba, jaj, Jézusom, csak meg ne hallja, hogy jajgat a gyerek, mindjárt kórházba vinné, pedig mit tudnak ott tenni, ezen már nem tud segíteni a doktor, csak a csoda. Szaporán szedi a lábát,. A faluban nem futhat, majd kinn a szőlők között. A rózsafüzérét otthon hagyta, de azért mondja odáig szemelgetés nélkül, mint a búcsúban, nem baj, hogy nincs kisasszonynap, a csodatevő kép ismeri Sanyikét, meg ismeri őt is, ő imádkozta ki, hogy legyen. Mire leért .a hegyről, nyoma se lesz, ha az isten akarja, de ha nyoma marad, az is elmúlik, meg se látszik a kis ruha alatt, majd ráadja a sötétkék mackót, az újat, amit csak ünnepen szokott. Az ösvényen már fut. Itt nem látják. A kulcsot szorítja, meg a gyertyát. Szőlőkarókba akad a szoknyája, lucskos a víztől, nem baj, ha szakad, majd vesz a lánya, ha elmondja „egy pillanat alatt magárarántotta a forró lúgot, de meg se látszik rajta, Mária gyermeke ez, papnak kell adni, ha megnő...” A hegy lábánál kifújja magát, csak egy pillanatra. Aztán imádságra igazítja kezeit. Valami szent ének is kellene, de nem jut eszébe semmi, majd a kápolnában, ha meggyújtotta a gyertyát. Bokrokba kapaszkodik, az egyik keze a mellén, amivel a gyertyát szorítja, a másik már véres, galagonya nő erre. Feljebb kezdődik a temető, régi temető, a fakeresztek a földön szétszórva. Egyet félrerúg mentében, borzadva igazítja vissza a 38
