Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - Debreczeni Imre: Négyes találat (Elbeszélés)

Már kihúzta a szekrényfiókot, mikor Szukics megszólalt. Az ajtóban állt. Mögötte Kocor, rosszallón ingatta a fejét.

— Miért nem tartod a takarékban? — Szúrt a szeme, szinte átdöfte.

Makogott valamit, Kocor tovább hadonászott Szukics mögött.

Akkor elébe jött Szukics, megállt, s még mindig a szemébe akaszkodva, nekiszegezte a kérdést:

— Mennyit költöttéi el belőle? — biccentett a kazettákra.

Gombostűre szúrt bogár vergődhet úgy, mint ő abban a pillanatban.

Kapta, vitte volna a tekintetét, de Szukics nem eresztette. Tudják ... mások is meg fogják tudni, mindenki... Érezte, mozog a szája, de hang nem jött ki rajta. Reszketni kezdett a térde. Valamikor, kölyökkorában látott egyszer egy békát meg egy siklót. A béka nyöszörgött, valósággal sírt, úgy ván- szorgott a nagyratátott siklószájba.

— Ezer .. . ezerhármat... meg ... meg a két kazetta ... ezemyolcszá- zat... — nyöszörgött, akár az a béka. Kocor valahonnan mérhetetlen távolságból hadonászott.

— Ülj le! — parancsolta Szukics kurtán.

Majdnem feldöntötte a széket, amint rázuhant.

— Holnap temetik az anyósomat — nyöszörögte.

— Mit mutogatsz? — förmedt Szukics Kocorra. -— Tedd le a fenekedet és nyughass! — Az sunyítva kuporodott a sarokba. Attól kezdve csak a szemével beszélt.

— Tudod, ki volt az az alak? — csattant Szukics következő kérdése.

A fejével felelte, hogy nem. Honnan tudhatta meg? — villogott fejében a kérdés.

— Mennyit kaptál? — folytatta Szukics.

Üj.ból a siklót látta. Rémülten meredt Szukicsra, tátogatott, aztán kinyögte:

— Kettőt... kettőszázat... — úgyis tudja. Hogy kimondta, mintha valami nagyon kemény odabent a mellében megpuhult volna.

— Szóval nem százkilencvenkettőt? — ugrott fel Kocor.

— Hallgass! — ültette vissza Szukics. — Megbeszéltük...

— Annyiért... annyiért vette meg az illető ...

— És miért tagadtál le nyolcezret? És miért hazudtad, hogy visszaadtad? — folytatta a vallatást Szukics.

— Mert ti... ti is csak tízezret akartatok nekem... — most kell támadni, most! Most itt az alkalom. Ök az oka, igenis ők! Felugrott, a nyakukba szórta, ami a begyében volt. Szukics csak nézte, rebbenéstelen, szúrós szemmel, szüntelenül nézte, aztán egyszerre újra eltűnt Szukios csecsemő- arca, csak a két mozdulatlan szemet látta, azt a siklót, s hangja nyöszörgésbe fúlt. Erőtlenül zuttyant vissza székébe.

Kocor idegesen piszkálta ádámcsutkáját, nyugtalanul mocorgott, Szukics még mindig őt nézte, cigarettáért nyúlt, kettétörte, rágyújtott. Szippantott néhányat, aztán maga is leült.

Ö várt, remegve várta az ítéletet.

Szukics már a szenesvödröt nézte. Sokáig nézte, akkor sóhajtott egyet, s nyúlt a tárcája után.

Delejezve bámulta a kezét, tömpeujjú, pámás kezét, amint egymásután szedte elő a százasokat. Egy, kettő, hét, tizennyolc — számlálta meg Szukics

3 Életünk

33