Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - Maros László: Este tíztől reggel hétig (Elbeszélés)

Nem volt még érdemes hazamenni, hétkor majd nem okoz feltűnést. Le- kanyarcdtak a liget felé. A patak oldalán szinte erdő volt. Még csupasz fák. Bokrok pókháló-ágai szövődtek köztük.

Krisztina lehunyt szemmel feküdt. Arca kisimult, aztán megremegett.

— Nem tudok odafigyelni. Félek. Pedig úgy szeretlek. Legyél kicsit jobb hozzám.

A fiú szégyellte magát. Kielégületlen, remegő lány simult hozzá. Minden alkalommal. Ezt érzi minden szemrehányó tekintetben, erre támad korbá- cscs szókkal. Krisztina kabátja alá húzta lábait. Fázik, de maradna. Engedelmesen dől a fiú karjára. A fák ropogva hajlanak a szélben. Ijedten össze- rándul, felsír mint a felriasztott gyerek.

— Nem. bírom tovább.

— Van, amikor neked is jó.

— De akkor már nem is vagyok magamnál. Akkor nem törődöm vele, ha meglátnak is. Meddig lesz ez így?

— Meddig?

Ülnek a piszkos tavalyi avaron. A lány szégyenlősen, a fiú tehetetlen dühvei.

— Honnan szerezzek lakást? Így tönkremész, és én leszek az oka. En teszlek tönkre. Azt ígértem, boldogabb leszel így. Örömet — legyint — örömet adunk egymásnak.

— Én boldog vagyok így is.

A fiú nevet. Keserűen. Rendbeteszi magát a lány. Nenu veszi észre csak a nevetést. Mosolyog. Mas-zatosan, gyáván.

— Nagyon . ..?

Miklós legszívesebben felordítana.

— Mit csinálsz, ha végeztem, és egy évre egyedül maradsz?

— Bőgök, és levelet írok. Egy forintot mindennap félreteszek lakásra. Az ágy köré majd fákat ültetünk...

— Bolond vagy te, bolond.

Vasárnap reggel hétkor egy lány és egy fiú fut a parkban. Nyitott kabáttal, márciusban. Fogócskáznak? Mikor hajnalban még befagynak a városi tócsák!

2 ÉLETÜNK

17