Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 2. szám - Maros László: Este tíztől reggel hétig (Elbeszélés)

íiu között az alsófeledre pottyanj. Jói ertettem? Persze míg a nagy Ö megismerése tart, Árpáddal minden marad a régiben. És szerinted romlottak a 16 éves lányok, ha netántán... Ne folytassuk, mert pontosan találok fogalmazni, és jönnek Krisztináék is.

Árpád a homlokát törölgeti.

— Micsoda nyomor!

Krisztina a szünet végéig hallgat. Miklós megböki.

—• Mi baj?

—■ Semmi.

De valami bajod csak van? Ügy ülsz itt, mint egy rakás szerencsétlenség. Unatkozol, táncoljunk?

Az első lépések után izzad a kezük, idegesítő. Miki zsebkendőt vesz elő, de semmit nem segít. Még erősen fűtik a termet. Tviszt. Az idősebbek leülnek, a parketten nagy a helyezkedés. Miki a dugóhúzót gyakorolja, még mindig nagyon lassú. Lábak csapódnak nagy lendülettel egymás felé. Fordulás. Krisztina leáll. Miki elvörösödik, kézen fogja Krisztinát, és az asztalhoz vonszolja.

— Ez volt az utolsó eset, hogy táncoltam- veled.

— Nem tehetek róla, hogy utálom. Nincs hozzá kedvem. Nincs hangulatom. Egész este durva vagy. Ha szólok hozzád, letorkolsz. Mi vagyok én? Nekem azt hiszed minden mindegy? Mindenért én vagyok a hibás, mindennek én vagyok az cka?

Miki kereszt betett lábakkal ült le. Póklábak nyújtóznak — mondaná Krisztina.

— Most a mártír szerep következik. Ezt már ismerjük. De velem tánc közben még senki nem állt le. Érted? Rajtam ne röhögjenek! Mint egy hülye ló rugdalózom a nagyvilágba. Élvezted? Jól esett hülyének látni? Esetleg kimenjünk egyedül és rángatózzam?

—-Jó, nem táncolsz velem többet. Nem mondod meg mi érdekel, mert úgysem értek hozzá, nem maradsz velem esténként, mert idegesítlek, és akkor inkább kártyázol, Mit akarsz tőlem? Elmenjek, eltűnjek?

Az utolsók közt fizettek. Majdnem pontosan annyit, amennyit a megállapodás szerint az ünnepeknek fizetnie kell.

Már közel jártak a kollégiumhoz, amikor Kriszta üvöltve sírni kezdett. Vasárnap reggel hat óra volt. Senki nem látta. Nekitámaszkodott Mikinek, kiabált kétségbeesetten.

— Mi vagyok én? Mondd meg, mi vagyok? Mit gondol rólam Árpád?

•—• Miért, mit gondol?

—■ Ne haragudj, ha megmondom. Pedig lehet, hogy ostobaság, hogy képzelődöm. De nem.. . Amikor táncoltunk, egész szorosan behúzott, nem engedett el. Nevetett, és csak nézett. Nem mondott semmit, éppen ez az. Ke- zetcsókolt, az asztalnál az enyémhez nyomta a lábát. Nem mondott semmit. Ha kérdezem, azt felelheti, véletlen.

Miki lassan elindult. Mindent egybevetve, jól megértették egymást Árpáddal. Nem egyeztek meg, hogy Amy vagy Kriszta tabu a másiknak. Ilyesmiről még csak nem is beszéltek. Évekig semmi zűr nem volt. Vagy talán minden ezért történt? Árpád lassú, csak biztosra megy. Amyt hetekig meg se csókolta. Lehet, hogy a nyári meghívások, a zsúrok...? Nem valószínű. Heccből?

Mert annyit nem ivott, hogy érezhette volna.

— Miért nem- szóltál?

Kriszta egy helyben állt.

— Neked? Egész este alig szóltál hozzám. Mit akar tőlem, miért csinálja? Tudja, hogy szeretlek. Ha azt hiszi, sikerülhet, mit gondol rólam, minek hisz engem?

16