Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
gondolni, mégis kimondta reszelős, száraz hangon: „Ha megállunk, inni fogok.” Ettől könnyebb lett. Lilára vált a hó a csúcsokon, mire a kocsisor a fennsíkra ért. Előttük hegyifalu tapadt a sziklákhoz, jobbra zöld rétség, balra, az oldalban, cserjéktől takart patak, köröskörül erdők. Vad, hozzáférhetetlen erdők. — Sehol egy boglya vagy csűr — szólt a visszaérkező Jóska —, ég alatt alszunk. Ledobta zekéjét, ingnyakát kigombolta, előrehajolt, és tenyerével csapkodta arcáról, hajáról, szakálláréi a port. Nyugodt, szabályos vonások tűntek elő a porálarc mögül. A konyha felől kiabálás hallatszott: „Meleg vacsora nincs. Három napra hideg élelmet osztunk. Sötétedés után a tüzeket eloltani! Hajtők és rádiósok kivételével: sorakozó!” Levette mállhazsákját a szekérről, elindult. — Ezután mannával élünk, komám — szólt mellette Skuli —, de jobb is. Üres hassal könnyebben repülünk Szent Péter elé. — Nincs pof ázás a sorban! — ordította Bagi. Háta mögött is beszélgettek: — Látod azt a nőt? Tíz évet adnék az életemből, ha ... — Marha. Az a százados nője. Görény volt. — Hát aztán? ... Meztelenül ő sem százados — hallotta Jóskát, aki mindenüvé utolsóként érkezett. — Ki ugat ott? ... Ha bele nem ugrok a szájába! ... Elhallgattak. Skuli még súgni akart valamit, de a civil kocsik felől hallatszó kiáltozás megakasztotta. — Vágják el a nyakát! ... Vágják el a nyakát, mert rögtön megdöglik! Odanéztek. Kövér, deres ló feküdt a földön. Fejét, gerincét s a farkát vörhenyes foltok tarkították. — Mondtam, hogy ne adjanak neki búzát — hallatszott ismét az előbbi hang. — Megütötte a guta. A főszakács kést kapott fel az asztalról. Futás közben állát előretolta, nyaka törzsébe süllyedt. Idős ember közeledett vödörrel a patak felől. Amikor meglátta lovát a földön és a késsel rohanó katonát, öregesen megiramodott. Vödréből szaporán lötyögött a víz, zöld tócsák futottak vele a füvön. — Ne nyúlj hozzá, nem engedem! A főszakács egyszerre állt meg az öreggel. A ló körül embergyűrű szorongott, az öreg a kötőféket rángatta. — Ne! Csillag, ne! — rávágott. A ló fel akart kelni, de visszazuhant. Az újabb ütésekre csak faroklegyintéssel válaszolt, végül már úgy sem. — Eret kellene rajta vágni! — tanácsolta valaki bizonytalanul. A főszakács lehajolt a lóhoz. Nézte, tapogatta, majd tudálékos arccal az öreghez fordult: — Ez már nem eszik több zabot, tatám. Nekem elhiheti. Civilben hentes és mészáros vagyok. Ha leszúrom, a húsát még szétmérheti. 2 ÉLETÜNK
