Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)

Örvendező kamasz kiáltozott:

— Friss hús, friss hús! — Néhányan nevettek.

— A bőréért megnyúznám. — Sunyin nézett.

Az öreg kezéből kiesett a kötél. Szótlanul a szekér elejéhez botorkált, és nekidőlt a kocsioldalnak.

A főszakács rátérdelt a ló fejére, felemelte a kést. Néhányan eloldalog- tak, egy asszony lábassal futott.

„Egyhangú szürke lesz, amikor megdöglik — gondolta a honvéd. — Elmúlnak róla a vörhenyes foltok.”

Tudta hogy hülyeség, de amíg az osztásra várt, kényszeredett vigyorral ismételgette: „Egyhangú szürke lesz”.

Felvette az élelmet, visszaballagott. Izzadt lószerszám gőzölgött a lőcsön, a lovak a saroglyánál dulakodtak. A heréit fuldokolva ette az abrakot a pej elől.

Nem kedvelte az otromba Sárgát. Istrángja állandóan lötyögött, csak evéskor volt serény, ellökte a fejét.

A zsákmányolásban megzavart ló felhorkant, kivillantotta sárga fogait, és a katonába harapott.

Egy pillanatig közelről látta a csúf sárkányfejet s a vérerektől vöröslő szemben saját eltorzult arcát. Karját mintha megnyúzták volna. Felugrott a szekérre. A heréit rázta a fejét, és minden ütésre kirúgott. Hátrált, majd mellső lábaival kapálva, kitátott szájjal a szekérnek rontott. Le akarta rántani, hogy véres cafattá kalapálja. A katona megfordított ostorral némán dolgozott. Mindig csak a fejét, a két fül között. Zuh... zuh ... zuh, süho- gott a nyél. Csak akkor kegyelmezett, amikor a ló már remegve tűrte a verést Fáradtan nézett rá. A Sárga szőrét sötétre festette a veríték, füle rojtokban lógott, bőre felreped, fejét lelógatta, könnyezett.

„Sajnálom pajtás, te akartad.” — Megtörölte az aibrákos tarisznyát, és a mozdulatlan ló fejére akasztotta. Amikor később visszanézett, az már csendesen ette az abrakot.

Száraz kaparászást érzett a torkában. Köhögött, és sáros nyálat köpött a fűre.

Másfél kenyeret, három májkonzervet, három kávékonzervet és száz cigarettát kapott. Legjobban a cigarettának örült volna, ha képes még annyi érdeklődést kicsikarni magából, hogy valaminek is örüljön. Már a tájat is unja. Erdők, hegyek, kanyargó utak. Minden útkereszteződésnél feszület, rajta szomorú osztrák Krisztus. Időnként táblák: „Lawienengefahr!”

A lakókat elvétve látni. A házak udvarán nem ugat kutya, nem nyikorog az ajtó, nem mozdul állat. Függöny se rezdül, pedig mögötte leselkedik, a gazda. Istállóit megtöltötte magyar lovakkal, tehenekkel; elhagyott vagy némi élelemért „vásárolt” kerékpárok, szekerek, lószerszámok, motorfűrészek várakoznak bezsírozottan a rejtekhelyeken, de ha csak egy üres tejeskannát dobnak le a kocsiról az elhaladók, annak is megjegyzi a helyét: „jó lesz holnapra.” Arra számít, a háború után majd előjön hunyorgó szemekkel, s csodálkozva szétnéz: „Hát ez mi? Ti hogy kerültök ide;” S !ha netán felelősségét latolgatnák az oroszok, felháborodik: „Én nem tehetek semmiről. Hiszen láthatjátok . .. aludtam.”

18