Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - Farkas Imre: Katonák és lovak (Elbeszélés)
FARKAS IMRE KATONÁK ÉS LOVAK Az abroncsok fémes kelepelését elnyelte az út, csak a láncropogás és a hámfák egyhangú kocódása hallatszott. Néha állatnógató káromkodás csattant, s a lovak bőrére szürke csíkokat rajzolt az ostor. A hadiút lármája után a hirtelen csend kissé felrázta. Figyelve haladt súlyos lópaták és vasalt kerekek után. A völgy bejáratát szeszélyesen összetorlódott kőhalmok borították. Természetes boltozatok alatt, hegyoldalba mélyedő bevágásokban futott az út; ismeretlen eredetű, avas kőoszlopok emelkedtek ki a lombtalan éger- és fűzbokrok közül. A meder falán csapzott szakánként lógott a moha; a folyóágy szikláin nyugtalanítóan harsogott a víz. Széttört ládákat, szekérroncsokat görgetett az ár; két szikla közé beszorulva szakadt katonaköpeny fuldokolt. Nehezen gördült a kocsi, a lovak erőlködve húztak. A sárga ló rádőlt a rúdra, majd dühösen kirúgott, amikor a nyakába mart az ostor. Görcsös vadkörte- és tölgyágak között préselte előre magát a nap, távoli volt és szenvedő. Szomjazott. Már akkor érezte, amikor a mélytámadás után bekanyarodtak a szűk hegyi útra. Nyálkahártyája égett a pertől, de még nem akart inni. Akkor sem, ha lett volna vize. Műszerként, vágy nélkül észlelte magában az ingert. Az utóbbi időben gyakran volt így. A St. Pöltelt támadó repülők s a városra tapadó füst látványának emléke belealvadt a koradélutánba. Görény, az örökké éhes honvéd és Égető száki az előtte vánszorgó kocsin aludtak. „Görény zsíros falásokról, Égető, a nagyváradi vendéglős fia karrierjéről álmodik” — gondolta. Skuli, a minden jóra és rosszra kész közlegény a szekér mellett baktatott. Olykor előre-hátra figyelt, s ha meglátta közeledni Bagi őrmestert, felrázta az alvókat. Hegymenetben tilos felülni. A látóhatár az előtte húzó lovak izzadt tomporától a mögötte prüszkölök sáros orrlikáig terjedt. A szekerekről géppuskák fürkészték az erdőt, a százados partizánok támadásától tartott. A menetbe ékelődött civilek egykedvűen hajtották lovaikat. Hallgatagon és reménytelenül sodródtak a frontvonal előtt, nap mint nap, nyugat felé. A félelmet kilúgozta belőlük a percenként várható halál, de a helyére még nem rakodott semmi. Mentek, mert láb mozdult előttük, láb csosszant utánuk, s álltak, ha a végeláthatatlan sor megállt. A kaptatón többször is üres kulacsához nyúlt. Amikor tudatosult benne a szomjúság, összekulcsolta hátán a kezét. „Legalább Jóska ne kajtatott volna el az egészségügyi szekérhez — gondolta. — Beszélgetve gyorsabban telne az idő.” A saroglyába kapaszkodott, és vonszoltatta magát. Nem akart vízre 16
