Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szabó Sándor: A gondolkodó színház
színpad merész gondolkodója. A színház reneszánsza a gondolkodás. — Igaz, nem velük kezdődött, mert a századfordulón Csehov már elfordult a látványos történetek csiklandozó feszültségétől, és a lélek, a morál, a szellem földmozgásait térképezte drámáiban —, de a harmincas évek üzletszínháza száműzte a gondolatot, a bódítás kellett neki, a romantikára hajlamos szédület, izgalom s csiklandozás — nyugaton is, nálunk is. Németh László nem vett részt ebben a színházban, dráma-életműve a magyar „gondolkodó-színház” megteremtése — merőben más eszközökkel. ® világképpel, mint nyugaton. Németh László nem folyamodik a nyugati színház szimbolista formáihoz, nem cicomázza fel gondolatait látványos flitterekkel, s nem szervírozza azokat feltűnő terítéken. A puritán egyszerűség, a lényeg makacs kimondása, úgy lehet konzervatív tömörsége, az eszközei: de a formai konzervativizmust a legvirulensebb mai kérdések belső tüze izzítja át. Mindössze ebben különbözik ő a dédelgetett modern nyugati drámaíróktól — és talán még abban, hogy kevesebbet beszélünk róla. Talán ha néhány ezer kilométerről importáltuk volna drámáit, nem viszolycgnánk úgy tőle. * A veszprémi színház — s a vidéki színház előadásának talán ez a legnagyobb érdeme zökkenés nélkül taposta ki magának ezt az utat. * A rendezésnek már az előadás első harmadában látható értéke: a sajátossága. Lendvay Ferenc nem követ sablonos példákat, nem is ment volna velük semmire. Egy külön világot présel ki együtteséből, ha nem is mindenütt hibátlanul, de körvonalaiban kitűnően. Egy világot mondtam, ami formájában, levegőjében, dimenzióiban egyéni és művészi. Megteremti a színpadon Németh László gondolkodó világát, kispolgári aprólékosság óhatatlanul tolakodó remineszcenciái nélkül. S ebbe a világba valódi embereket gyúrt művészeiből — látható ugyan helyenkint a formáló kéz, de látható az is, hogy áhitatosan engedett kezének a sokféle anyag. Nehéz izgalom nélkül végignézni ezt az előadást — amit bizonyára a forgandó szerencse jóvoltából tehetett néhány száz budapesti — az emberben minduntalan mocorog az aggodalom, hol, mikor, miként sóderja el a színészeket ez a színpadainkon alig- alig ismert szokatlanul nehéz és súlyos nyelvet beszélő embervilág, akiben akkor ismerünk igazán magunkra, amikor az előadás után szótlanul imboly- gunk a belvárosi utcákon. De amikor magunkra ismertünk bennük, részünkké válnak, énünkké olvadnak össze, bennünk maradnak s nem röppennek el, mint könnyű dallam egy pajzán szélroham nyomán. A színészek nem élnek mostohagyerekként ebben a világban. A gesztusok a szerepből erednek, a szavak a gesztusokhoz simulnak, mintha csak a hamleti komédiások szentenciái váltak volna bennük kései valósággá. Spá- nyik Éva, Bicskey Károly, Majczen Mária, ez a három művész az, akik ezt a stílust hibátlanul öltötték magukra. Ámbár — bevallom — igen finnyás ítélet lenne fáziskülönbséget méregetni a szereplők között. Veszprémben és nevezetesen ebben az előadásiban egy annyira és annyiszor hiányolt együttes verődött össze, amihez hasonlóra budapesti színházainkban is alig akadunk. Mégis van három figura a drámában, amiről külön szólnunk illik. Az egyik az édesipari utcalány, ez a vázlatosnak tetsző, de a nagyolás mögött igen 140
