Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szabó Sándor: A gondolkodó színház
árnyaltan megmintázott elsodort nő. Németh László műveiben __ főként r egényeiben — annyiszor ízekre boncolt nő-világának egy merőben sajátos teremtménye ő, az emberiség szélére sodort lény, de emberségéiben korántsem veszendő. A Nagy család egyik atomja, aki ha látszatra keveset is jelent, a nyomatéka mégis nagy. Petényi Ilona kevés gesztussal, inkább habitusának színeivel töltötte meg a figurát, de így talán igazabb is volt, mert eredetibb. Van a drámának két férfi szereplője, akik Németh László drámai világában ritka vendégek. Az egyik a börtönviselt nyelvész, a másik az elekt- rotudományokk.al birkózó parasztfiú. A humor rakétáit robbantja föl bennük az író, de nem a szatíráét. A meleg barátság fűzi ezekhez az alakokhoz s olyan bőkezűen szórja általuk a jóízű, megkönnyebbítő nevetést, ami a nagy világirodalmi nevettetőkre emlékeztet. A nyelvész (Kulcsár Imre) kitűnő, a parasztfiú (Nagy Attila) kitűnő lenne, ha kevésbé engedne az annyira csábító túlzásnak, ami manapság igen nagy kerítő színpadainkon. Ez a paraszt- fiú egyszerű, romlatlan, de éleseszű legény, aki levegős gondolkodásával csöppen a nagy taposómalom kövei közé és mintha nem is látná, sejtelme sem lenne miféle millió veszély leselkedik rá az életben, sután, de nagy öntudattal, esetlenül, ám határtalan mersszel beszéli ki magát a világba. A színész túlzása bizonyára megkopik majd s a szatíra nyelvöltögetése helyett a humor villanásait szórja szét ebbe a gondolkodó, kis világba. * „A veszprémi példa” — Németh László nevezi így a bemutatóról írott cikkében — azt hiszem több a példánál: a maga útját járó vidéki színjátszás dokumentuma ez. És nem egyedülálló: ha más-más módon is, de a szándékban, tettben több vidéki színház a felnőttek sorába állt már. A miskolci törekvések, a szegedi színház operabemutatói, a világhírre avanzsált pécsi balett, egy lelkes és művészi hitében makacs, kitartó fiatal együttes, mind a nagy erőpróbákon megérett színházak nagykorúságát bizonyítják. Vagy Kecskemét — ahol vállalták a mesélő és mesélő kedvében a népi poézis báját csillogtató Tamási Áron színművének bemutatását, a veszprémi esethez hasonlóan, igen kedvezőtlen budapesti előjelek után. Azt hiszem nem különlegességek ezek a hírek, inkább azt tartom különösnek, hogy tudomást veszünk ugyan róluk, de még e tudomásulvételben is bújkál mindig egyféle vállrándítás. Pedig a művészet, még kis területen sincs földrajzi szélességéhez es hosszúsághoz kötve, az autonom művész könyörtelenül kitapossa a maga útját, és sajátos művészetet formálva korszakot teremt. A főváros már nem vonszolja kezénél fogva, mint topogni tanuló csecsemőket a vidéki színházakat, nagykorúak lettek és művekkel bizonyítják. Ez a nagykorúság persze igen sok összetevőből áll: ezt a szellemi és művészi nagykorúságot nem elég kinyilvánítani. A vidék az ország négyötödét tudhatja közönségének. Ez a közönség ízlésében, igényében, szellemi magatartásában vagy érintetlen vagy kevésbé elromlott. Azzá lesz, amivé tesszük. A nagy szellemi korforduló, amiben élünk 6 amelyik kor századokra formálja, gyúrja, alakítja az embert, ezeken a iszel- lemi hinterlandokon látszik meg leginkább. A benyomások maradandóbbak, s az igényük velük duzzad. Ezt az igényt kielégíteni lehet csak, vagy emberöltőkre béklyót verünk rá. Nem igaz ma már az a múltbéli ítélet, hogy a 150
