Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szabó Sándor: A gondolkodó színház
panbuborékos könnyűségeket fanyalogva tapsolták meg, s miközben a főváros évről évre elszívta közülük a művészeket, kárpótlásul a fölényes kézlegyintés kritikájával intézték el őket. A nagy lehetőségek elaludtak a magyar vidéken, a fővárosban pedig könnyelműen eljátszották azokat. A vállalkozások világvárosi méreteket öltöttek, a siker kézbekapása irgalmatlan harcot szült, dilettánsok nyüzsögték körül a direkció-irodákat, s miközben lelkes s lelkesítő szándékokat gáncsoltak el, fullasztották, bele a kassza-mozsárba s miközben körülöttünk keletre- nyugatra egyre több s több művészi vágy, igény, tett hódította meg a világot jelentő deszkákat, nálunk tobzódva ülte halálos diadalát a divatot majmoló naturalizmus, a giccs előtt leborult nyárspolgár, a hazug illúziókat teremtő és kielégítő színház. * Mire való a kísértetek emlegetése majdnem húsz év után, minek hány- torgatni a régen eltűnt időket, hiszen a történelem úgy sodorta el azt a kort, mintha nem is lett volna? Rossz érzésünk kísért benne, talán lelkiismeret- furdalás, hogy kevesebbet tettünk a kelleténél? Könnyelműbbek voltunk a lehetőségekben, kevesebbet valósítottunk meg abból, amit elénk mért a kor, ez az annyi lehetőséget, izgalmat, újat, mást, többet nyújtó idő? Vagy talán a múlt még ma is látható kísértése, a színpadainkon fel-feltűnő tegnapelőtt, egy más álarcban mutatkozó ugyanaz késztet bennünket arra, hogy hányjuk csak fel a múló idő vermeit? Azt hiszem, ez az igazság. A hibákról ugyanis könnyebb megfeledkeznünk, mint okulnunk belőlük. Hajlamosak vagyunk a hibák elhallgatására vagy megszépítésére, sőt arra is hajiunk, hogy ne beszéljünk eredményekről, hallgassunk arról, ami példát ád. A mértéket vesztettük el, vagy a kritikai életünk trónol olyan irdatlan magasságban, ahova csak fényüket vesztve, vagy kopottságukat kifenve jutnak el a színházi életünk eredményei? Lunacsarszkij jut minduntalan eszembe, amikor mai színházi kritiKai életünk felületességét látom. Vagy mi egyéb az a primátusság, amiben a fővárosi színházakat részesítjük színjátszásunkban. Micsoda ellentmondás, hogy állami szerveink megnyugtató fundamentumot raktak vidéki színházaink alá, nagykorúsították a harmincas évek zsellérsorsa után, felszabadították és eredményeikről időszakos nekilendüléseken kívül, alig hallunk, hibáikat nem vesszük számba, mintha még mindig úgy gondolkodnánk róluk: ,,Messze vannak, a végeken, jól van ez így!” Pedig a vidéki színjátszás nagykorú lett, sőt egykorú a fővároséval. Nem az utánzásban érte el ezt, hanem sok eredményük mutatja azt, a művészetükkel. * A Dunántúl szívéből, mintha csak jelképes volna, lökődött ki napjainkban egy tisztes színházi tett. A roskadozásából alig néhány esztendeje feléledt veszprémi színház, mintha csak lappangó erejét tette volna próbára, bemutatta Németh László Nagy család, című, kétrészes drámájának az első felét. A Németh-drámák mindig külön erőfeszítést jelentettek bármelyik színháznak, színészeknek, s nem utolsósorban a rendezőknek egyaránt. Ez a dráma is — mint a veszprémi előadásból szóló írásában maga is említi, — megjárta már az egyik fővárosi színházat. Nem tudom, a dramaturgiai aggály, 146
