Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szabó Sándor: A gondolkodó színház

— ami fölös teherként annyi drámát vetélt el és vetél el korunkban — vagy a rendezői szemlélet viszolygott-e tőle, a bemutató nem született meg. Egy vidéki színház eme baljós auspiciumok ellenére vállalkozott az előadásra. Nem riasztotta őket a divatos modernséget megvető klasszikusan tömör forma, inkább birizgálta őket s szándékukat tetté érlelte, hogy színjátszásukba friss vért ömlesszenek a maguk módján a saját erejükből és ismét — vidékről. Németh Lászlót is ez a makacs, de lelkesítő szándék lágyíthatta meg s az az írásaiban mintegy harminc esztendeje vallott remény, hogy a vidék termékenyítő ereje nélkül nem újul meg a hazai színjátszás. Talán ez az emberöltő óta makacsul dédelgetett hit késztette arra, hogy új drámáját, a Nagy családot, viták és érvek elhangzott és előreláthatólag még elhangzó pergőtüze ellenére vidéken hozza közönség elé.

A budapesti színházi bennfentesek fanyalogva s némi kárörömmel vették tudtul a veszprémi „merszet” s kaján rezignációval várták a bemutatót. Mert a kritika nagy része fanyalogva ismeri el Németh László drámáinak dramaturgiai érdemeit. Legfeljebb, mint tiszteletreméltó „könyvdrámákat” tartják számon azokat. A színpadi rutint hiányolják bennük, azt a semmitmondó, de tabuvá növesztett mesterségbeli tudást, amit leginkább a színpadi szerzők lomtárából csentek el. El sem tudják képzelni, hogy az íróegyéniség saját formát teremt és ez a forma sokaknak lehet idegen, szokatlan, más, de azért igen művészi, irodalmi és színpadilag is tökéletes. A formát — a színpadi formát is — nem örökli a művész, nem utánozza, hanem teremti vagy legalább is újrateremti. Németh László is teremtett magának egy sajátos drámaformát, klasszikusan zárt, tömören egyszerű, határtalanságában is elhatárolt formát, de ebbe a dramaturgiai ruhába olyan sajátosan irodalmi és egyénien művészi belső formát szorított, amiben korunk izgalmasan időszerű, emberi, társadalmi, európai világa fehérizzásig hevülve tárul elénk. Kodo- lányi írta Németh Lászlóról a harmincas években, hegy Széchenyi óta a legnagyobb magyar gondolkodó. Ez a gondolkodó ember és író — ahogy önmagát nevezi, a „kísérletező ember” — szenvedélye, hite, etikája, logikája tölti meg minden írását — drámáit is. Nem az ezerfejű cézárnak ír, hanem a népnek, a nemzetnek, Európának és ez az attitűd, ami annyira megfogyatkozott sokakban vagy teljesen hiányzik is. s aminek nyomait kispolgári gerjed elemmel annyira irtjuk, lúgozzuk, pusztítjuk, ma sem sorvadt el Németh Lászlóban. Ez táplálja sokakban azt a merőben téves hiedelmet, hogy drámái könyvdrámák, amik „nem ülnek” a színpadon, túlságosan sokat mond, sokat gondolkodik és késztet is sokakat gondolkodásra.

De hát mire késztessen az író?

Németh László egy életművet préselt bele drámáiba. Történelmi és társadalmi drámái kötetekre rúgnak. Ha nagy történelmi és társadalmi kérdések feszengtek benne — és olyan korban élt és él, amikor ez a gazdálkodás gondolatokkal és feleletekkel elkerülhetetlen — mindig drámákban vezette le feszültségét. „Könyvdrámák” egész sorát alkotta meg, de ha e „könyvdrámák” deszkákat kaptak, mindig lehullott róluk a lekicsinylő jelző. A Galilei, a Széchenyi, A két Bolyai, a rádióból ismert Sámson, legújabban a II. József vagy társadalmi drámái is a magyar színjátszásnak egy korszakát jelzik. A „könyvdrámák” életre keltek a kulisszák között s valódi világgá varázsolták azt. De vajon annyi sikeres színmű, amiket példaként emleget unos-untalan a

10*

147