Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szabó Sándor: A gondolkodó színház
mesebbje — rájuk hegyezték a fülüket, hallgatóztak. Délutánra azonban elnéptelenedett a majorudvar. A felnőttek leheveredtek, pihentek. Éj a gyerekek? Eltűnt mind. Csak amikor estefelé elindultam a pusztalánc-majori állomásra, az erdők között találkoztam egy csapattal. — Honnét jöttök? — kérdeztem tőlük.- Láncból — felelték kórusban. — Televíziót néztünk, íme! A pusztai gyerekek. A három kilométeres út nem választhatja el őket a nagyvilág ablakától... Horváth János A GONDOLKODÓ SZÍNHÁZ (Egy dunántúli színházi siker nyomában.) A hazai színjátszás állapota esztendőkön át tartó makacs viták, fogadkozások, szándékok meghirdetése ellenére Budapestről nézve ma sem igen ígéretes, de vidékről tekintve állapotát, — ha igen szeiények maradunk is s óvatosan inkább kevesebbet tartunk róla a kelleténél — mégis elgondolkoztató, biztató, megnyugtató. A lekicsinylőleg sokszor emlegetett provincializmusa ma inkább csak földrajzi provincializmus, szellemében, művészi szándékában, teremtő világképében mérföldeket ugorva sodorta el vidékiességét és az egyetemes szellemi távlatok felé vette útját. Ma is sokan kri- tikátlan kézlegyintéssel intézik el a vidékiét, irodalmát, szellemi mozgolódásait — színházait pedig afféle rang nélküli kulturális szükségességnek tekintik, ami van, ami kell, de mit várhatunk tőlük? Ott a végeken ugyan mire futhatja erejükből? A fővárosra kacsintanak úgyis és ha már reményeik (1 oszlanak, tettetett gőggel a nemzet napszámosainak titulálják magukat, — egyéb híján. Ez az ítélet nemcsak igaztalan, de merőben téves is. Hiszen a hazai színjátszás történetét böngészve nyomon követhetjük színjátszásunk fejlődését a kezdetek legendás idejétől felnőtté éréséig, európaizálódásáig s láthatjuk, hogy a vidék kovásza érett művészetté, s színjátszásunk a végekről vonulva hódította meg Budapestet. Igaz, hogy ez a hódítás keserű hódoltsággá vált: a vidék a metropolissá avanzsált főváros mágikus bűvkörébe esett, a polgárosodó főváros színjátszásának gőzében olvadt föl s tűnt el, egyéniségét elvesztette, sajátosságait elhagyta, — másodhegedűssé vált egy nagy, zajos, sokszor idegen kakofóniában. Ha a két világháború közé eső időt nézzük, a vidéki színjátszás valóban provinciális üzletté süllyedt: ha akadtak is igényes nekirugaszkodások, Budapesten is, Miskolcon, Szegeden, vagy az esztendőről esztendőre szerveződő stagionék telitüdős, de hamar elhervadó buzgalma, valójában a vidék ömlesztve kapta a fővárosi kommerc darabokat, a kispolgári álromantikát, a körúti illuzionizmus torzszülötteit. A heterogén, zilált, átlátszó ízlést verték a vidék fejébe hol eredményesen, hol eredménytelenül. A vidék —- ahol a magyar színjátszás megszületett, színház-ellenessé vált —• a színpadtól csömört kapott, bizalmatlanná lett, a tisztes szándékot is ellenszenvvel fogadta. A valóban „művészetet” elkerülték, a szap10 ÉLETÜNK 145
