Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth János: Emberek a pusztán
mondják mindig: „Jöjjön édesapám, megtanítjuk olvasni!” Ilyenkor még a könnyeim is kijönnek ... A világ és az emberek Mindegyik család más. Akármelyikhez kopogtatok be, csak látszatra egyformák. Valamennyien az állami gazdaságiban dolgoznak. Állatgondozók. Száznál több szarvasmarhát és nyolcszáz darab sertést gondoznak. Jófajta, úgynevezett lapály-sertések. Egy-egy eléri néha az öt mázsát is. Az emberek általában elégedettek az élettel. Keresetük jó, igényük nem nagy. A pusztai igényeknek a kereset bőségesen megfelel. Lakásaikat — úgy ahogy — rendbe tette a gazdaság. Azt beszélik, hogy tavasszal elviszik a teheneket. Más majorban helyezik el. Az állatgondozók nem örülnek ennek.. . . . Bolláék ebédhez készülnek. Mi az ebéd? Jó az illata, ínycsiklandozó. Bolla néni megmutatja a lábas dödöllét. Ősi étel, talán sohasem veszik ki a pusztán. Az étrend meglehetősen szürke. Főzelék, krumpli, bab, kifőtt tészta, főzelék... Friss húst ritkán esznek. Füstölthús van elég. Egy-egy család két disznót vág évente. — Jó élet ez — mondja az idős férfi. — Én mindig majorban éltem, mert világéletemben cselédeskedtem, hol ennél, hol annál az uraságnál. Most éjjeliőr vagyok, de össze sem tudom hasonlítani a helyzetemet a régivel. Nagyot fejlődött a világ. Hat gyermekük van, a három nagyobbik Pesten villamoskalauz. A kicsik mind iskolába járnak. Miért mentek el a nagyobbak? — Mit csinálnának itthon? — kérdezi Bolla néni. — A gazdaság csak akkor foglalkoztatja őket, ha répamunka van. Ott legalább boldogulnak. És nemcsak az ő gyerekeik mentek el. Fiatalság jóformán nincs ríva pusztán. Ahogy felnőnek, elindulnak a nagyvilágba. Németh Józsefék még fiatalok. Három kislányuk van. A férj gulyás, 1300 forintot keres. Nem itt születtek, úgy „vándoroltak” be a pusztára. Tavaly nyáron új bútort vettek.- Szépen élünk — mondja az asszony — megszoktuk mi ezt az életet, miért lenne furcsa? Itt senki sem háborgat bennünket. Ahova csak benyitok, mindenütt ezt hallom. Amikor azt kérdezem, van-e problémájuk, azt mondják: van. Nincs húsfüstölő a pusztán. A gazdaságtól várják, hogy csináltat egy közös húsfüstölőt. Ennyi a kívánságuk. A major házai mögött lánctalpas traktorok forgatják a sárgásbarna földet. Néhány kilométerrel arrébb városi gondokkal küszködik a falusi ember. Itt azonban, mintha állna minden. A pusztai élet hermetikus völgyében egyelőre az a legnagyobb gond, hogy nincs közös húsfüstölőjük. TJjságot kevesen olvasnak, néhány Szabad Föld, meg Népszabadság jár a majorba. Könyvet sem olvas mindenki, nagy divat, hogy esténként a családfő hangosan olvas és a többiek hallgatják. Persze azért a kultúrházba is eljárnának, ha volna. Megnéznék a mozit is, ha volna. Televíziót is néznének, ha volna ... Utóirat Legutóbb vasárnap jártam Taoskándpusztán. Kíváncsi voltam, mivel töltik az ünnepnapot. Semmittevésben ment el a vasárnap. Délelőtt a felnőttek karéjban álltak az udvar közepén, úgy beszélgettek. A gyerekek — az élel144
