Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Weöres Sándor pécsi évei

jegyezzem meg, hogy a „Medúza” címadásnál is így volt. „Azt hiszem, a verseimben csakugyan lehet valami „dämonisch”, — mondta ekkor, enyhén öngúcnyoló modorában. Én azonban kettős szimbólumot kívántam a szóba rögzíteni: a görög rém mellett az alakját folyton változtató, megfoghatatlan tengeri lényre is gondoltam.)

Weöres a kötet megjelenése után visszament Csöngére, én pedig ismertetést írtam róla egyik helyi lapban, mellyel tüstént vitába szállt. Megjegyzem, szeretett vitatkozni, de csodamód nem ragaszkodott görcsösen a véleményéhez, míg a normális embernél a vita, az ellenérv rendszerint arra szolgál, hogy megerősödjék nézeteiben. A kritikára már nem emlékszem, s Weöres levelei nyomán sem jut eszembe, mit írtam, de ez nem fontos. Polémiánk több levélben bonyolódott le, az elsőben ezeket írta:

Hálával és nagy örömmel köszönöm rólam Irt cikkedet, Ügy erzem, magvas és komoly írás. Hálás vagyok, hogy ennyire tudományos eszközökkel nyúltál a dologhoz.

■.. Megpróbálok cikkeddel vitába szállni. Azt írod: „Gondolkodó, filozójikus költő-e? — nem az, hiszen gyakran egy-egy lehelletnyi impressziót tud elkapni ...” Ez aligha cáfolat, mert ha valaki egyik versében futó benycnnást rögzít meg, attól a másik versében gondolati lehet és viszont. Az érv csak akkor volna helytálló, ha az impresszionista mindig csak impresszionista volna, a gondolkodó pedig mindig csak gondolkodó volna. — „Nem gondolati, mert gyakran impresszionista”: „Nem kabátos, mert gyakran fürdőruhás.'’

Sosem állítottam, hogy „az átélő felismerés tétlen és személytelen lehet”. Sőt, azt állítom, hogy az átélésben is van egy aktív momentum: a tudomásulvevő agytevékenység; tehát a felismerés nem tétlen. Azt is állítom, hogy felismerésre csak az agy képes, vagyis csak a személy; tehát a felismerés nemcsak hogy nem lehet személytelen, de egyenesen személyi képesség. (Az agy — többek közt — felismerő-műszer is.) — Hogy félreértettél, ez onnan származhat, hogy a felismerést viszonylag tétlennek tudom, ahhoz a folyamathoz képest, mely megrögzíti és feldolgozza a felismert dolgot és amely már tiszta cselekvés. — Én az átélő felismerés viszonylagos személytelenségére törekszem azáltal, hogy ha egy dolgot vizsgálok, igyekszem minden rokon- és ellenszenvet kikapcsolni, mely a vizsgált dologgal kapcsolatban támadhat bennem és lehetőleg csak egyetlen személyi tulajdonságot engedek érvényesülni, a pusztán csak tudomásulvevő érdeklődést. (Persze ez az érdeklődés éppúgy nem lehet maximális, ahogy a rokon- és ellenszenv se csökkenthető zérusra.)

Továbbá azt írod: „Passzív, befogadó költő-egyéniségnek hiszi magát, aki a tények rendjének ■ ■ ■ mozdulatlan átélésére hivatott.” Majd ezt így cáfolod: „ ... mozdulatlan, passzív költészet nem lehetséges, mert a költés alkotó folyamat.” A költés cselekvés, tehát aktív; az átélés hozzá- képest passzív: ez nyilvánvaló. De az, hogy a költés feltétlenül tevékenység, mennyiben cáfolja azt, hegy mint átélő, viszonylag tétlen vagyok? Mondjuk, azt állítom: passzív átélő vagyok; de állítom-e azt is, hogy mindig csak passzív átélő vagyok és soha egyebet nem csinálok? Mert

120