Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Weöres Sándor pécsi évei

meg), az elporladt kultúrák emlékeit nyomoztam, s ehhez sck, nálunk ismeretlen forrásművet kellett összegyűjtenem. Öt kértem meg, fordítaná magyarra a sumér-babiloni őseposzt, a Gilgames-éneket. Készséggel vállalta, átadtam neki az eposz többrendbeli német és francia fordítását, a róla szóló munkákkal együtt s a babiloni irodalom egyéb emlékeit. Könyvem többszöri átdolgozásainál mindvégig az ő kitűnő fordítását használtam, s nevét csak azért nem tehettem ki, mert a fordítás nem az eredeti szövegekből készült, és így a közvetlen fordítókét kellett megjelölnöm. (Ezt a fordítást használta Kodolányi János is Gilgames-regényeiben.) Hadd mondjam el, hogy Weöres odaadó érdeklődéssel vett részt munkámban, s mihelyt elkészült, összeültünk, s lapról lapra együtt olvastuk el. Most már nem tudom számba venni, menynyi hasznát láttam megjegyzéseinek, bírálatainak, mennyit vesződött véle a pesti kiadóknál hiába; legyen elég, hogy rajta van a kezenyoma. Végül pedig, amikor sikerült az Egyetemi Nyomdánál elhelyeznem, ő és Kodolányi írtak hozzá ajánló sorokat. De közben bámultam a teremtő képzelet működését. Weöres ismerte ugyan Egyiptomot, főleg Maspero és Mahler műveiből, s jártas volt az ind Pancsatantra és egyéb szanszkrit iratok erdejében, de Babilonban új anyagot kapott. Ám alighogy átvette, nyomban oly otthonosan mozgott benne, mint a hal a maga tavában; rekonstruálta az egész víz- özönkori világot* személyes ismeretséget kötött az istenek és hősök seregével, kívülről tudta történetüket, fejükkel gondolkozott, lelkűkkel érzett. A magyarázat persze az, hogy a benne levő ősköltő találkozott az ősköltészettel. A mi költészetünk nyereménye pedig, hogy ebből a munkából született „Gilgames” című négyénekes eposza, az eredetinek szabad költői átdolgozása, és az „Istár pokoljárása”. — A fordítást, mondom, terjedelmes tanulmányok alapján végezte, s a munka megkezdéséről 1937 nyarán, a vakációban Csöngéről írt levelében tudósított.

Nyaram azzal telt, hogy a Gilgames eposzon dolgoztam igen sok vesződséggel és igen kevés eredménnyel. Azt hiszem, hozzám képest nagyon szélsebesen dolgozó író volt (no meg valamicskével különb is volt, de ez mellékes) az a bizonyos Gustave Flaubert. — Csak Gilgames első énekével, meg részben a második énekkel készültem el, van azonkívül ezzel a művel kapcsolatban egy halom nyersfordításom és jegyzetem; és írtam néhány ódát és lírai verset; fürödtem a Rábában, gazdálkodtam, fogat renováltattam; ennyi volt az egész nyaram. (1937. aug. 16.)

A következő iskolai évben, 1937—38-ban elkészültünk a közös munkával. Viszont saját négyrészes Gilgames-eposza körül némi vitánk támadt: formai disszonanciákat éreztem benne, a babiloni mellett görögös részek váltakoztak népballada-stílusúakkal. Weöres másiok véleményét is meghallgatta, s mint egyik végső megbeszélésünk során följegyezte: „Fülep Lajos és levélben Vas István szintén szememre vetették az eszmei, tartalmi és formai hűtlenséget.” Mindezeket figyelembe véve, egységes stílusúvá dolgozta át a művet, de csak jóval utóbb adta k.i. („Fogak tornáca”, 1947; tudtommal első részét, még eredeti alakjában, a „Nyugat” közölte, ott olvasták Fülep és Vas.)

Ez az év (1937—38) volt utolsó egyetemi esztendeje, s előrevetette árnyékát a doktori szigorlat és értekezés. De közben jelentős esemény adódott: harmadik kötetének, „A Teremtés dicséretéinek megjelenése. Ezt Lovász

117