Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Weöres Sándor pécsi évei

tudok spontánul írni.” Ez már Weöres szokott, tárgyiíagosan-szerény modorának megnyilatkozása, s „tulajdonképp” az önismeretre törekvés vágyából ered; arra céloz ugyanis, hogy a modern költők öntudatosították, s hite szerint az ő nyomukban járt vagy másokéban, azaz „nem tudott spontánul írni”. Szerintem fordítva áll a dolog: azért ismerkedett meg 1927-ben a modernekkel, mert belsőleg már eléggé öntudatos lett, önállósult, azaz éretté vált az „ismerkedésre”. Ez magyarázza a hirtelen ugrást a gyerekkori és a kiforrottabb versek közt, hasonlót csak Petőfinél látunk, de 19—20 éves korában. A serdülés mindenkinek életébe olt egy „zseniális” pillanatot, mely az alkotó tehetségeknél állandósul és továbbfejlődik, s vele a tárgyilagos önbírálat hajlama. így volt és van Weöresnél is. Hogy ezeket a folyamatokat más költőknél szerzett tapasztalatok (— a hatás rossz szó —) elősegítették, magától értetődik. Mindenki tanul. De Weöres mindig hajlandó volt eltúlozni ' írókhoz és művekhez való viszonyát, „függését”, ami hitem szerint éppen az önállóság egyik öntudatlan jele. Weöresnél szinte kirí. Öreg fejem gyakran ámul, látva, hogy ciripelő tücskök mily korlátlan önismerettel „nyilatkoznak”, „alkotásaikról”, „fejlődésükről”, írói, költői „alkatukról” s effélékről. Weörestől mindig gyökeresen idegen volt a nagyképűség, a fontoskodás, azért tanulságos meghallgatni, hogyan beszélt magáról egy igazi tehetség húszéves korában. Ugyanis kíváncsi voltam, kiket vallott mestereinek, kiktől tanult. Elvégre az iskolából jött s evvel a podggyásszal, és noha — az ifjúkor lélektana szerint — régmúlt dolgokként tárgyalta néhányéves emlékeit, azok elevenen éltek benne, s még alig szaporodhattak újabbakkal. Megint váratlan dolgokat közölt. (Tájékoztatásul közlöm, hogy Kosztolányitól kapott első levelei elvesztek, s hogy az alább megnevezett személyek tanárai voltak.)

Akkoriban Kosztolányival leveleztem. Sajnálom én is [ti. hogy a levelek elvesztek]. És különös, hogy pl. Pavel, akit ma eléggé középszerű lelkületnek érzek, akkor milyen sokra tudott tanítani. Lehet, hogy Te éppúgy nem tudtál volna értéket adni nekem azidöben, mint más kiválóbbak, kik köröttem voltak: Kosztolányi, Karácsony Sándor. Csak Pavel és hasonlóktól tanulhattam; a kiváló szellemek zavartak. Dadáz- tak, tanítottak [értsd: a tanárai]. Leveleztek velem stb. Kardeván, Bö- röczífy. Sokat kaptam tőlük. Nem a magam erejéből nőttem, engem tenyésztettek. — Nem tudom, abban az időben hogyan alakult volna együttlétünk, éppúgy nem bírtál volna, mint most [■ ■ ■] Janit; mert akkor afféle voltam. — önérzet bennem nem volt, hanem rettentő érvényesülési I viszketeg. — Karácsony és Kosztolányi voltak ilyenek, kik jellemhibáimból gyógyítgattak, akkor eredménytelenül.

Nem csodálkoztam, mikor — évekkel utóbb — szeretett tanáráról, Pável- ről mondott emez ifjonti s valóban elsietett véleményét is visszavonta, tömör és erélyes kritikával illetve egykori magamagát:

... Pavel Ágoston néprajzi, nyelvészeti, irodalmi munkássága, s hogy Szombathelyből kulturális centrumot formált, a kiváló szellem bizonyítéka; én pedig tacskó voltam, és nem terem munkámból századrész-annyi sem, mint az ő sokirányú tevékenységéből.

Az előbbi beszélgetést tanárairól, mestereiről nem tudom pontosan időzíteni, de a fontos az, hogy egyetem előtti éveiről szól, s így éppen ideillik.

114