Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Konsztantyin Pausztovszkij: Hősiesség, (Elbeszélés. Fordította: Keresztury Kálmán)

Egyszerre csak Sebalin alant megpillantotta valami roppant nagy és gyorsröptű madár árnyékát. Repülőgép! Sebalin meredeken emelkedett gépével.

— Légsűrítés! — kiáltotta feléje a fedélzeti szerelő. — Mégiscsak felrepültek !

Sebalin bólintott. A szembejövő gép megbillentette ezüstös szárnyát. Sebalin felismerte Sztavrigyi gépét.

Sztavrigyi fúrta a ködöt, és szórta maga mögé széles sávban az elektromossággal telített port. A por szívta magához a ködrészecskéket, s kövér cseppű esővé változtatta a ködöt. Első cseppjei máris rézsűt verdesték Sebalin kabinjának az üvegezését.

A köd erős ömléssel csapódott lefelé, s ragyogtak már a csillogó napsütés alatt a Karadag nedves bordái, Sebalin pedig megpillantotta odalent az esőmosdatta földet. A föld vízárban úszott, s vakította a szemet.

Sebalin biztonságosan ereszkedett földre.

A repülőtérről a kisfiút elvittek a kórházba, Sebalin pedig lassan kiszállt a gépből. Nem lepődött meg azon, hogy a repülőtér tele volt pilótával. Nem lepte meg Sztavrigyi felszállása. Azt is tudta, hogy a köd szétszórása bonyolult és költséges dolog, de ezen se csodálkozott: drágább volt a kisfiú élete.

„Vajon kicsoda ez a kisfiú?” — jutott eszébe Sebalinnak. Mégcsak nem is kérdezősködött, amikor parancsot kapott a repülőútra.

Az esti újságok különkiadásban közölték, hogy Sebalin repülő a városba juttatta a hétéves kisfiút, aki agyrázkódást szenvedett. Az orvosok a fiúcska állapotát majdnem reménytelennek találták, s' úgy vélekedtek, hogy kedvező ■eredmény csakis abszolút csend és nyugalom biztosítása esetén lehetséges.

Egy órával az újságok megjelenése után az utcákon már ragasztgatták a városi tanács határozatát, mely szerint kívánatos, hogy a város minden lakója tartsa szem előtt a csendrendeletet, A polgárőrség osztagai megszüntették a kórház körüli forgalmat.

Ámbár ezek a rendszabályok fölöslegeseknek bizonyultak. A város minden rendelkezés nélkül is visszafojtotta lélegzetét. Viszont annál kivehetőbben hangzott a tenger, a szél és a száraz falevelek zaja.

Az autók lopakodva jártak a külvárosokban. A sofőrök, akik rászoktak .a pufogtatásra és a dudálásra, olyan hangtalanul ültek kabinjaik homályában mint valami összeesküvők. S csakúgy szórták a dühüket egy ütött-kopott, „forraltvíz főzőnek” csúfolt taxira. Ez a masina sebesen és fülsiketítőén viharzott el. Nyomában a mi sofőreink ököllel fenyegetőztek, és sípoló suttogással kiáltották utána: „Vesznél el, ördögfajzat masinája!”

Az újságárusok abbahagyták a rikkancsolást. Elhallgattak a megafonok. Az úttörők járőröket alakítottak a csend fenntartására, de jóformán semmi munkájuk sem akadt.

Nem is történt csendháborítás, hacsak ilyen számba nem megy az a jelentéktelen eset, ami a kikötői lámpagyújtogatóval történt. Ez az öreg, mókás ember mentében rázendített a nótájára, mert hát a tengerparti város megszokta az éneklést és a nevetést. Az esetlen dalokat ő maga költötte:

Eg a lámpa, csillagokra sincsen szükség:

Azokat is nélkülözi a magas ég.

Örülünk is — de még hogyan — mindannyiunk:

Nem kell nekünk sötétségben bolyonganunk!

81