Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Konsztantyin Pausztovszkij: Hősiesség, (Elbeszélés. Fordította: Keresztury Kálmán)
Üttörők állították meg az öreget. A csendes elbeszélgetés nem tartott sokáig. Utána a részeges lámpagyújtogató leült a kövezetre, lehúzta nyögve a cipőjét, s lábujjhegyen indult el a magányosan álló, külvárosi háza felé. A mellékutcában felemelt ujjal pisszentett a járókelőkre. Otthon kieresztette a macskát a kamrából, hogy ne nyávogjon, előhúzta zsebéből ócska, hagymára emlékeztető óráját, meghallgatta hangos ketyegését, letette az asztalra, fejpárnával lefödte, s megfenyegette az öklével. Egy másik eset a kikötőben történt,és még sokáig beszéd tárgya maradt az egész tengerparton. Meg kell említenünk, hogy még a régi időkből visszamaradtak a tengereken a kiérdemesült teherhordó gőzhajók. Recsegve és a hullámokon nehézkesen vergődve úsztattak el a parádés motorosok mellett, s barátságtalanul sandítottak feléjük. A motorhajósok dühösen sziszegtek csavarjaikkal, s eltűntek éjjelenként a tenger horizontján, mint ahogyan leáldoznak a vakítófényű planéták. Egyik ilyen gőzhajó — a „Tenger napszámosa” — fedéllemez-rakomány- nyal közeledett a városhoz ott, ahol a kisfiú feküdt a kórházban. A parttól tíz mérföldnyire a gőzös rádiógrammot kapott a kikötő parancsnokától. A kikötő parancsnoka arra figyelmeztetett, hogy — rendkívüli körülményekre való tekintettel — egyelőre tilos a vasszállítmánynak a kirakodása. A parttól két mérföldnyire megkapta a gőzös a második rádiógrammot. Ez elrendelte, hogy a gőzös a kikötőhöz közeledtében semmiesetre se dudáljon. A „Tenger napszámosáénak a vonító dudája ugyanis hírhedt volt. A teherszállító gőzös legénysége, hajlamos lévén — mint minden tengerész — a gúnyolódásra, sziporkázott a találgatásokban. De a nevetésre kész hangulat ellenére sem hagyta el az izgalom az embereket: a két rendelkezés közti kifürkészhetetlen összefüggés bizonyos, a tengerparti városban történt jelentős eseményről tanúskodott. A behajózáskor a „Tenger napszámosáéhoz motorcsónak érkezett. A kikötő parancsnoka felhágott a hajófedélzetre, s egyenesen a kapitány kajütjébe ment. Amikor jött kifelé a kajütből, a matrózok rejtélyes mondat töredékét hallották: „...a kórház nálunk pont a tengerparton van.” A „Tenger napszámosáénak a kapitánya felment a hajóhídra, elrendelte a révbefutást és a lehorgonyzást. Semmi ellentmondás! Kirakodás nem lesz! A legénység zúgolódott. Ekkor a kapitány sorakoztatta őket a hajóorron, és fennhangon olvasta a kisfiúról szóló újságközleményt. — Maguktól is megértik — folytatta a kapitány —, hogy most a városban kelletlen dolog a zaj. A rakományunkkal egyelőre nincs mit kezdenünk. Nos: a „Tenger napszámosáén a várakozás nem hasonlított a révbeli szokásos, unalmas veszteglésre. Senki sem ismerte a kisfiút, de róla csak a legnagyobb gyöngédséggel szóltak. Ez a várakozás tele volt naiv meg bánatos mesékkel és találgatásokkal. A partról érkező újságot egymás kezéből kapkodták ki. Az ismeretlen kisfiú sorsa miatti titkolt riadalom ellenére — annak ellenére, hogy ez a riadalom húsz évvel ezelőtt nemcsak nevetségesnek, de egyenesen érthetetlennek látszott volna — ott rejtőzött mindegyikükben a büszkeség érzése is. S — hogy ez a büszkeség belőlük adódott-e vagy hogy a parancsnok váltotta-e ki bennük, azt a tengerészek kibogozni nem tudták. De a kikötő parancsnokával történt találkozáskor lekapták sapkáikat, s hosszas tekintettel kísérték kékes fényben játszó vászonzubbonyát. A város visszafojtotta lélegzetét. A város hallgatott. Ez a hallgatás a magány 82
