Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Farkas Imre: Zöld fényben (elbeszélés)
Pajkosan íelköszönt az ablakban leselkedő öregasszonyra, elvigyorgott a meghökkenésén és elindult a központi autóbuszállomásra. Amíg ment, megbocsátott. Hat éve, mióta ideköltözött, tart közöttük az áldatlan viszony. A nap bármely órájában, szakában néz ki az ablakon, az öregasszony párnáira könyökölve lesi. Ismeri barátait, a férfiakat és nőket, akik a hat év alatt megfordultak nála, s a találkozások idejéből, gyakoriságából, abból, hogy melyik lámpáját gyújtja meg, a csillárt-e, vagy az olvasót, s mikor oltja el, kihámozza az összefüggéseket, s az égvilágon mindent tud róla. Azt is, amit holnap tenni fog, s hogy holnapután ki érkezik hozzá. Ezerszer gondolt ki éretlen, kamaszos csínyeket — elriasztására: ráöltötte a nyelvét, célzott rá pisztollyal, meztelenül járkált a szobában és illetlen mozdulatokat tett felé, de semmi sem használt. Az öregasszony csak nézte szégyenkezés, zavar, felháborodás nélkül, komolyan és mindent-tudóan, mint a lelkiismeret. Többé nem fogja bántani. Az elgyengült öregasszonynak egyetlen öröme az ablakból látott világ. Legközelebb, ha vendége érkezik, nem húzza le a függönyt, s talán a lámpát sem oltja el... S egyszer majd meglátogatja. Virágot visz és csokoládét, tanácsokat fog kérni és háziszert gyomorhurut ellen. Halk csapóajtón át lépett a váróterembe. Az üvegfalakon zölddel kevert fény verődött be a fákról. A pénztáros jegyfüzeteket rakosgatott; a kávéfőzőgép körül néhányan krémkávéjukat kavargatták, folyóiratait rakosgatta az állványra a hírlapárus; a büfé felől vastag poharakból csiholt vastag csörgés hallatszott; két kalauz jegyeket s pénzt számolt egy alacsony asztalnál. Ünnepélyesség érződött a váróteremben és az elutazók, a valakit várók enyhe feszültsége. Csak a nehéz hamutartók és a görbevonalú padok várakoztak kimérten, egykedvűen a sárga padozaton. Rózsafüzérek, telefonautomaták és némely orvos képes csupán véges alkalmassága tudatában hasonló érdektelen segítőkészségre, mint vasárnap reggel a várótermi bútorok. Amikor elfordult a presszótól, a felcsúszott szoknya alól kilátszó sima combokra s a finom, kagylóhoz hasonló térdre esett a tekintete. Szép nőt, remek női testet eleget látott. Művész-mesterségbeli élményekből tudta, mily kevés a remekívű térd, s mert ez az volt, a ritka természeti szépségnek kijáró megindultsággal simogatták szemei. Örök titok, szép rejtelem marad, miért éppen akkor, olyannyira és azt a nőt szereti meg a férfi. Kecses borosfiaskóhoz simul oly finoman a háncsfonat, ahogyan a lány fejéhez az érett dohányszínű haj. A nyak kezdeténél, körben, váratlanul visszahallott, mint a kínai pagodák eresze. Az újságra okos figyelemmel olvasó leányarc hajolt. Látni lehetett, hogy egy betűt sem hagy ki, s még a reklámhirdetéseket is elolvassa. Szeme fegyelmezetten járt végig a hasábokon, mintha tornagyakorlatot vagy házifeladatot végezne. A festő, mint a nagy várakozással induló olyan művészek, akikkel hosszú időn át sem történik érdemleges, türelmetlen újságolvasó volt. Ahogyan életéből is csak az elkövetkező napok érdekelték igazán, s a képei közül, amelyeket megfesteni majd a jövőben fog, a hírlapoknak is csak a következő oldala ingerelte. De mert szerette az életet, és sajnálta, amit henyesége miatt így elveszít, rokonszenvező irigységgel becsülte azokat, akik másként, jobban a mába gyökeresedve éltek. Ezért, s mert az első megindító benyomás miatt sem nyílhatott számára középút, mindinkább megfogta a lány egészséges 7
