Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Farkas Imre: Zöld fényben (elbeszélés)
modernsége, céltudatos maga-építése, az a nevezhetetlen valami, amit a zöld fényben olvasó lány látványa jelentett. A kocsiállásokra alig berregő motorral érkeztek a távolsági autóbuszok. K agy testük engedelmesen simult a betonút mellé. A hátukra rakott csomagokat, bőröndöket ponyvával letakarták és szíjjal megerősítették a málházók. A piros, sárga, zöld óriások szelíden tűrték magukon az emberek matatását, s az indulás közelgő pillanatát várva, Gullivert képesztő csodákra készülődtek. A festő az autóbuszokról a nagyok teljesítményének hasonlók közötti szürkeségre gondolt. A széptestű bálnákat nézve értette meg: minden technikai, gondolati, művészi csúcs egyedül Jónás számára értékes. A csillagok előtt mindez csak játék, haszontalanság. Amint visszaballagott a váróterembe, meg- illetődve simogatta tarkóján a haját. Amikor a benzinszaggal kevert világosságról a terembe ért, be kellett hunynia a szemét. A betonjárda nyers csengése után a műanyagpadló halk koccanásai, a motorzajt felváltó döngicsélő beszéd, az árnyakat sodró szabad világítás helyett a benti zöld derengés, a bútorok mozdulatlansága és az emberek súlytalan lebegése a vízalatti világ, a más közegbe jutás kényszerképzetével hatott rá. Akaratlan mozgás sodorta a lány mögé, aki mellett középkorú nő ült. A lány már nem olvasott. Az újságot összehajtogatva tartotta a kezében, s halkan beszélt — angolul. Az asszony figyelmesen hallgatta, bólogatott, majd amikor azt mondta: „...jó, úgy jó lesz,” megnézték óráikat és elnémultak. A két test egymást ismerő elhelyezkedéséből és a tartásuk hasonlósága miatt a festő a lány anyjának vélte a nőt. Amióta feltűnt neki, hogy a fiúk az anyára, a lányok az apára hasonlítanak, szívesen olvasott genetikai szakkönyveket. Különösen az öröklékenység és változékonyság problémái érdekelték. Igazolást keresett feltevésére, mely szerint a családon belüli hím—nő szimmetriával a nemek egyoldalú fejlődési szélsőségei ellen védekezik a természet. Játékos kedvteléssel nézte a jelenlevőket, s örült, hogy róluk a távoliakra következtethet. Az apát magas, szőke férfinak s a fiút — ha van — alacsonynak, barnának képzelte, s egy icipici időre olyannak érezte magát, aki a saját erejéből lebegni képes. A lány felállt a pádról és sokáig előrehajolva keresgélt egy táskában. A festő a négyszögletes ruhakivágásból kibúvó nyúlánk, barna melleket nézte. — Meztelenül napozik — gondolta elégedetten, mert beleillett elképzelésébe. Az anya mondott valamit, amire a lány enyhe érdeklődéssel, ahogyan órára vagy térképre néz az ember, a melleit bámuló férfira nézett, majd tovább keresgélt. A melleit sem rejtette el. A festőt sérthette a lány közömbössége. Elvörösödött arra a gondolatra, hogy az tán le is vetkőzne előtte annyira levegőnek veszi. De amikor arra gondolt, hogy ő itt csak elháríthatatlan kulcslyuk, deszkahasadék, aki gyanútlanul embert foszt meg testének titkától, megszégyenült és méginkább nőtt lelkében a lány. Előkelő hűvösségéből arra következtetett, hogy az minden helyzetben emberségének magaslatán tud maradni. Világias és határozott, egyenrangú társ, aki szeretőjéhez, férjéhez önbecsülésből hű vagy hűtelen, de szolgálni sem, uralkodni sem akar. Fölnézett, s nyomban düh vágta mellbe. Az újságárus is a lány melleit nézte mohó, fogdosó szemekkel. Felpipiskedett a pult mögül, s tekintetének irányát elfordított fejével leplezve, kinyílt szájjal figyelt. Látszott rajta, hogy többet is lát a láthatónál, mert szaporán, akadozva szuszogott. A festő utoljára gyermekkorában érzett hasonlót, az Űj utcaiakkal foly8
