Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Farkas Imre: Zöld fényben (elbeszélés)

A művész elveszíthet asszonyt, barátot, dolgozhat elismerés nélkül is: arra nem szabad rádöbbennie, hogy a munkája haszontalan.

Idegesen ismét felmarkolta az üveget, és csak akkor tette le, amikor büdösnek érezte az italt.

Minden együtt van benne, ami az alkotáshoz szükséges: tehetség, technika, látás. Elismerik és mégis... A nagy művet kellene már megalkotnia! Ami nélkül minden eddigi hiába volt. Ami jogot ad a továbbiakhoz. A régebbi énje kellene! Szeretne olyan lenni, mint a szélben lobogó haj: súlytalan, szívós, energiáktól parázsló. Vissza kellene kapnia magát... Valakitől? Az évektől? Negyvenkét éves, de valójában sokkal fáradtabb. Néha fura kettősséget érez, mintha agyában hordaná az apját. Gyakran hangosan korholja magát. Tartása is egyre hasonlóbb lesz az öregéhez: merev, kényszeredetten homorú, mintha öntudatlanul is a görbülés ellen tiltakozna. Ejh ... bolondság!

Hevülni, hangolódni szeretett volna. Gondolkozott, de csak a leffegő kilincs, a beragadt vízcsap és egy elfelejtett telefonálás jutott az eszébe. Később nők, múlt és teljesülhetetlen szerelmek járkáltak benne, és mégjobban összekócolták. Merevlábú témák léptek rajta át, és mozdulatlan arccal kibotlottak az ablakon.

Nem, inkább nem gondolkozik. Feküdt és ernyedten hessegetett egy visszavisszatérő gondolatfoszlányt, de amikor az már éppen szétoszlott, hirtelen felült és ijedten, mohón kapott utána.

Igen!... A homokbányászokat kell megfesteni a Dunakanyarban, amint ebédelnek. A nehéz, vizes homokhalmokat a parton, a halomba döfött lapátokat, az állványról lelógó izmos lábakat, a szabadban dolgozó fizikai munkások ebédjének komoly méltóságát s a vizet, amint folyik, hátán a meztelen lábak megnyúlt tükörképével. „Az ember hatalma” lehetne a címe.

Pasztell. .. nyugodt, tiszta színek ... egyszerűség . .. mély-mély távlat. . .

— gondolta. — Megnyugvás, feltétlen győzelem, a magukban való nagy hit legyen benne. Valami olyan, amitől belülről rázkódik az ember, és összeszorítja a fogát, nehogy vizes röhögés vagy bőgés szabaduljon el bentről. Olyat festeni, amit a néző nem dicsér, de áll előtte sokáig, s amikor elmegy, visz magában valami pótolhatatlant s már elveszíthetetlent, amitől jobb és erősebb lesz. Csak így, csak ekkor érdemes... De ezért ki kell szabadulni a kényelmet adó kis és nagy szolgaságból. Menni, mozogni kell, szembetalálkozni, ütődni

— hiányérzetből hiányok ellen —, hogy fájjunk, foganjunk és megfogalmazhassunk egy igazságot. Hogy változtassunk az „így még kevéssé jó” világon. S hogy ezt egyénien, sajátos művészettel tegyük, ki kell köpni a lelkűnkből a sémák megsavanyodott pépjét! Ne hasonlítsunk senkihez, mégis mindenki magát érezhesse bennünk. — Megéri, egyedül csak ezért érdemes eltűrni a halált! — gondolta rémült boldogsággal, és érezte, hogy olyan ismét, mint a szélben lobogó haj. Ettől kezdve, már csak a képre gondolt. Óvó mozdulattal szorította a mellére a kezét, mert úgy találta — növekszik benne valami.

Reggel hatkor lépett ki a házból. Az ég sokezer luxszal világosabb volt a korábbi reggeli egeknél. A járda, a fák, a házak sokjelentésű hangulata egyénivé, kihámozottá változott. Az Opera-feljáró bronzszobrainak, a finomívú kovácsoltvas lámpatartóknak, lámpáknak az emelkedettségére való felhívását most, ezen a reggelen értette meg először. Tudta, mindez a lemeztelenedés, árnyéktalanság abból a belső sugárzásból ered, ami a formába remekült dolgoknak állandó sajátja, de amire csak a léleknek különös állapotában döbben az ember.

6