Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Dávid József: Levél Kőszegről

LEVÉL KŐSZEGRŐL

Egy vegyészmérnök ismerősöm, aki nemrégiben hosszabb tanulmányúton volt nyugat-európai országokban, szomorúan állapította meg, hogy „sajnos mi csak ötórás országocska vagyunk’’. Vagyis — ahogy később kifejtette — a mi kis országunkon átlósan keresztül lehet robogni autóval öt óra hossza alatt. No persze, ha még nagyobb vonalú az ifjú sznobocska, mondhatta volna azt is, hogy „csak” néhány másodperces országocska vagyunk, hiszen az egeket ostromló szputnyikoknak ennyi is elegendő ahhoz, hogy hazánkat átrepülje.

A társaság szomorúan nagy elkeseredését látva én már nem is mertem előhozakodni e csöppnyi kis ország' legparányibb városkájával, pedig az volt a szándékom, hogy a legújabbkori pompás reneszánszát élő Kőszegről fogok mesélni.

— Igaz is — kérdezte a fővárosi társaságot vendégül látó házigazda „kedves” udvariasságból, amikor búcsúztam — te vidéki szent ember, mi újság a végeken? Ügy láttam a tv-ben, hogy valami „buli” volt Kőszegen?

— Igen — dadogtam olyan zavartan, mintha a hölgyek előtt arra figyelmeztetett volna, hogy gomboljam be a nadrágomat. Pedig legszívesebben kupán vágtam voina a pimaszt, mert véleményem, (Szerint már úgy felhízott ia mi zsírunkon, hogy ocsmányabb disznófejet egy országot terelő dühös Ady sem láthatott.

Mindazonáltal jól tudom, hogy én voltam a vidéki mamlasz, >a koncepció nélküli ember, aki szügyig állok a dunántúli nagy nyilvánosság teljes kizárásával megjelenő hírharsona párolgó trágyadombján.

Mindezt felesleges lenne elmondanom, ha azonosítanám a társaság valamennyi tagját a tokás háziúrral, a nép pénzéből nyugaton megrészegült — bár szerintem is tehetséges — vegyészmérnök úr frissen szerzett hobyjavai.

Nem.

Az 'említett társaság tagjainak egy része velem együtt elszomorodott és a velejéig rothadt, hazug és képmutató polgári etikett „arany” szabályai szerint velem együtt elragadtatott figyelemmel hallgatott, s legfeljebb csak önmagában és önmagának volt meg a leplezett kis véleménye.

Nos, ez késztetett engem a levélírásra, innen a végekről, csakugyan az ország legkisebb városából, Kőszegről.

Ez év augusztus 31-én, amikor már az eredeti pompájában tündöklő Juri- sich-vár lovagtermében az ünnepi tanácsülésre összesereglett emberek között ültem, őszintén megkapott a városka tanácselnökének első mondata:

„Miénk a vár!” — jelentette be olyan lélekemelő pátosszal az ünneplő közönségnek a nagy eseményt, mintha a hajdani hős várkapitányt helyettesítve azt mondta volna: „Ellenségeink felett győzedelmeskedtünk. Miénk a béke. Áll a vár, s a városfalak közt újra kivirágzik az élet.”

15*

227