Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csordás János: Búcsú egy szobrásztól

CSORDÁS JÁNOS

BŰCSÜ EGY SZOBRÁSZTÓL

(Csak egy keretes gyászhirdetmény tudatta a Zalai Hírlapban, hogy VÖRÖS JÁNOS szobrász- művész 66 éves korában, 1963. február 23-án Nagykanizsán meghalt.)

Különös életútja volt: az egykori csabrendeki parasztfiú néhány évig a sümegi reáliskolában tanul, majd géplakatos lesz, s aztán elvégzi Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát. Ekkor már jóval túl van a huszadik évén, s az igazi művészek elszántságával vállalja a Horthy-Magyarország keserves mű- vészútját. A legnehezebb anyagot választja a kifejezés eszközéül: az agyag, a kő és a márvány amorf tömegéből próbál világot formálni, elpusztíthatatlan- nak látszó paraszti őserővel.

Már elmúlt negyvenöt éves, amikor megismertem. Mintegy féltucat középiskolás diák és egyetemi hallgató vette körül akkoriban a bányavállalat rakodómunkás-csoportvezetőjét — ez volt a kenyérkereső foglalkozása, — s szinte napi vendégei voltunk a hajdani jéggyárból műteremmé előléptetett hodálynak, ahol délután négytől este 11-ig szobrászkodott és egyben lakott is. Legtöbbször munka közben találtunk rá. Vizes-agyagos-lucskos munkaköpenyben, kis mintázófáival állandó munka-készültségben élt. Ha éppen nem mintázott, akkor agyagot tisztított, készített elő újabb munkáihoz. Ha nem volt otthon, akkor biztosan kint járt a hegy alatt, hogy megfelelő nyersanyagot bányásszon magának leendő munkáihoz. Fáradhatatlannak látszott, szorgalmas paraszt-ősök lendülete dolgozott benne.

Mi érdekelte leginkább ezt az elszánt, szinte mindig a felrobbanásig telített indulatú művészt? Csak egyetlen szóval lehet rá válaszolni: az ember. Az ember a történelemben s az ember a munkában, a folyton küzdő, az izmait a munkára feszítő ember. Értékes anatómiai ismeretei voltak, de figyelt is állandóan, s talán nem véletlen, hogy alakjait leginkább mezítelen felsőtesttel, az izomzat domborulatainak hajszálfincm pontosságával ábrázolta. Munkástémáit tekintve szinte nem is lehet korszakhatárt húzni pályáján, mert már jóval a felszabadulás előtt megtalálta tiszta eszméi számára a megfelelő művészi tartományt. A témán belül azonban felfedezhető volt munkáiban a szemlélet változása a felszabadulás utáni években. Míg azelőtt a gömyedtség kifejezése hangsúlyos volt alakjaiban, évek múltával ez eltűnt, s felváltotta a finomabb derű, alakjainak dereka szinte „kiegyenesedett”.

Indulatossága ellenére is higgadt mérlegelő volt. A ’gyarlóságból, gonoszságból eredő hibákat gyűlölte, a karrieristákat megvetette, keményen elutasított minden dilettantizmust művészetben és más területeken is. De látta és tudta, hogy számtalan nagy feladat végrehajtásán dolgozik korunk embere, s érzelmeiben a köznapi hősök oldalán állott teljes és tiszta szívvel.

Önkéntelenül felmerül a kérdés: vajon miért nem tudott több elismerést, több napfényt kapni? A tehetsége lett volna kevés? A művészi hit és hiteles207