Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csordás János: Búcsú egy szobrásztól

ség hiányzott volna belőle? A formanyelve volt elavult, korszerűtlen? Szem- benállt volna korával?... Nem, egyiket sem lehet róla elmondani, mert egész életszemléletében, életmódjában, fáradhatatlanságával, alkotásainak szépségével ellentmond minden ilyen feltevésnek. A választ valahol másutt kell keresni. Tény, hogy jócskán benne volt a férfikorban, amikor megérte a felszabadulást, s bár mindjárt munkához látott, vidéki helyzetéből adódóan nem lehetett meg számára az a szükséges környezet, a rendszeresen tápláló inger, ami művész számára elengedhetetlen. Talán hiányzott neki a tágasabb horizont is, s ezek így együtt hozzájárultak bizonyos elszigetelődéséhez. De nem szigetelte el magát az élettől, a mától, s ez megmagyarázza, hogy mindvégig képes volt alkotni.

E búcsúsorok nem tarthatnak s nem is tartanak igényt valami végleges értékelésre, mégcsak megközelítőleg sem. A versíró-barát próbált kitérni az elérzékenyülés elől, s próbált vigasztalást keresni a lesújtó halál ellen úgy, hogy a munkás életet idézte meg, s benne azt az embert, aki Te voltál, drága János bácsi. Száz meg száz kis apró emlék éled meg bennem Rólad, olyanok, amikről azt hittem, hogy már rég elmerültek a végtelen mélységű időben. S látod, most egyszerre itt vannak: késő nyári estékbe nyúló közös séták, beszélgetések, dalolások, szolid borozgatások, s most jut eszembe az is, hogy milyen szépen tudtál énekelni, dúdolni régi népdalokat, szomorú betyárnótákat. Most érzem igazán, hogy milyen balladásan szép és mélyérzésű szíved volt, mennyi gazdag emberség lakott benned. Most mondhatom el, hogy köpcös emberi alakod, dús, ősz hajad, nagyszélű kalapod, vastag, de ápolt bajuszod sokszor Rembrandtra emlékeztetett engem. Arra is gondoltam ifjú, a valóságot mindig felnagyító szívemmel, hogy talán egy magyar Mestrovics vagy, vagy leszel. Ezt sohasem mondtam ki, hiába is lett volna, mert Te elutasítottad volna a szertelen rajongást, s igazad is lett volna. Nem akartál más lenni, mint ami voltál: a kristályszívű csabrendeki parasztgyerek, aki kis vászon tarisznyával elindul a rengeteg világba, benne mintázófával, vésővel és kalapáccsal, hogy mindig és mindenütt valamit hozzátegyen ehhez a végtelen világhoz, mely mindig azzal és azáltal lesz gazdagabb, hogy munkások, parasztok és művészek jönnek elvégezni nagyon komoly feladataikat, hogy aztán kissé legörbedt szájjal, munka közben vagy munka végeztével örökre elköszönjenek.

Nem tudtam Tőled elköszönni, pedig hallottam, hogy komoly beteg vagy. De bocsásd meg, mert ami itt leírtam, úgysem tudtam volna elmondani.

208