Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
Ez a téri világ a világ-tájakban vall maga felől. A világtájak: Észak—Dél, Kelet—Nyugat, Zenith—Nadir a központosított, az együvé rendezett koordinált térnek nemcsak iránymeghatározói, hanem sokkal inkább minőségi tartalmai. A világ-tájak egymáshoz képest a térnek minőségi viszony-valóságai. (Éppen úgy, mint például a mennyiségtannak a zérus-központú számsorán a plusz és mínusz jelleg.) Ugyaniolyan végletesen és véglegesen elhatárolt, ellentett viszony-minőségek Csongor és Tünde, Balga és Urna. Vagy tovább hasonlítva e világtáj viszony-minőségű-valóság tartalmait, egymáshoz képest olyanok, mint tűz és víz, vagy férfi és nő. Drámánkban ez kifejezésre is jut azzal, hogy így helyezkednek el Csongor Tündéhez, Balga Urnához képest. Négyzet-tengelyesen. Az egyik tengely két pólusán áll Tünde—Csongor, a másikén Ilma—Balga. Ügy is, mint egymásnak ellentett minőségű tartalmai, de úgy is, mint a sztatikus világkép négyes felosztású síkjának másjellegű jelképei, mint a síkban elhelyezett Észak—Dél (Tünde—Csongor) és Nyugat—Kelet (Ilma—Balga) hordozói, hogy így emberi sorsukban tükrözzék a téri világmindenséget. Tünde saját életében és sorsában (ki hinné!) az abszolút Északot és ebben az Éjszakát, az életszülőt, Csongor a Délt, s a Delet, az életcsúcsot, Ilma a magáéban Nyugatot, az Estét, az életoidót s végül Balga Keletet, a Reggelt, az életnevelőt. Ha alaposan megfigyeljük ezt a felosztást, észrevesszük, hogy a fény-tájak, Dél és Kelet férfiúsak, a sötét-tájak, Észak és Nyugat pedig nőiesek. Amazoknak jellege szellemi, gondolati, ezeké pedig érzelmi. Az akarati Zenith—Nadir táj, mint harmadik dimenzió, öleli egésszé és eggyé a másik kettőt: minőségileg közömbösen. A téries világkép, a sztatikus, a világtájakban gondolkozó — jelen tudásunk alapján — keleti. És kultúrák jellegét s e kultúrákat anyagba rögzítő lélek-alkat minőségi különbözőségeit lehet általa megválasztanunk. Gyökerében a magyar kultúra is ilyen sztatikus, álló jellegű. Vörösmarty ezt csalhatatlanul érzi. De nemcsak a nyugvó világképet, a Tér-meghatározó szerepét, s benne a sztatikus élet- és kultúr-jelleget érezte és értette Vörösmarty, hanem még mást is érzett. De mielőtt ezt megszólaltatnánk, előbb fejtsük végig a már megkezdett képünket, s idézett sorainkat. Tehát kezdetben volt a Tér pusztán és üresen. Lénytelenül. S benne Észak öléből, az Éjből, a fiatal élet-csírák vak tenyészetéből, a szülésre érett katexochen menyasszonyból, a Tünde princípiumból megszületik a millió arcú világ, égitestek éppúgy, mint a növény- és állatvilág s közte az ember. A Tér alvó, tétlen nyugalma ezzel megszűnt, megindultak a testek és mozgásukkal megnépesítették a puszta tért s időt. A Térről már tudjuk, hogy a világ kerete, melyben a testi világ lehetősége rejlik, de az idő eddig nem háborított még bennünket az Éj szavaiban. S íme. most itt van ő is. Mikor jelentkezett? Akkor, mikor élettel, mozgással népesült be a Tér. Valóban az Időt csak az éléssel és mozgással érzékelhetjük. Nem is tudjuk mással még mérni sem. Tehát mi természettudományos képzettségű, mai emberek sem tudjuk jobban és másként, mint a költő intuitív fölismerése. 175
