Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

realizmus) hordanak és testesítenek meg. Ezek az emberi állapotok, akár reálisak, akár irreálisak önmagukban, egymásra vannak utalva, mert egymásból nőnek ki, és egymásba nőnek bele. A haladó idő múlt-jelen-jövős iránya szerint. A gyermekkor az ifjúságba, s az ifjúság a férfiúságba, s ez ismét az aggságba érkezik, mint minden egészen külön és egymástól velejében elütő állapotok, más jellegű, más célú és más rendeltetésű emberi világokba, prózaian: életszakaszokba.

Mindig a minden egymásra következő állapot mutathat irányt leginkább az őt megelőzőnek. Tehát az állapotok vezérlése az időével ellenirányban működik.

Ez az állapot-viszony működik és érvényesül Balga és Csongor esetében, de mint mindig, most is utalok: a miénkben is, s ezért lehet hasznos és segítő útitársa az idősb Balga, ha balga is, a fiatalabb Csongornak élete hevenysodrású forgatagában.

Annál is inkább, mert ez esetben, két különböző állapot felől ugyan, de egyazon úton loholnak, a nő-kergetés útján. Csongor Tündéje, Árki—Balga Böskéje—Ilmája után. S minden férfi a nője után. Balga a tapasztalás bizo>- nyosságával már, Csongor pedig álmodozásának oszló-foszló bizonytalanságával még. És az ember álmodozni nem azért szokott, mert idealista vagy realista, hanem azért, mert szundikál, révedez, alszik. Majd fölébred lassudan a tapasztalás bizonysága felé ködlő álmaiból minden Csongor, s válik Balgák balgájává az élet értelmét illetőleg.

Csongor magatartása szélsőséges, mint ahogy Balgáé is, s egyik sem jobb a másikénál. Önmagában mind a kettő érthető is. Csongor szerelmi ámokfutása, abban az élet-állapotban, amelyben éppen él, épp oly természetes s mégis szélsőséges, mint Balga féktelen zabálása. Mind a kettő egy-egy állapot szélső határa.

Vörösmarty tudatosan és szántszándékkal állítja kettőjük határ-helyzetét élesen egymás mellé, mint állapot-ellentétekét, hogy a dunántúli táj-élményéből fakadó, harmóniára törő, kibékítő és egyeztető szellemével, egymás mellett fölmutatott ellenalakjukat föloldja, egymással kibékítse, és feszülő egyensúlyukat megpihentesse mindenki számára egyforma érvénnyel és tanulságul. Azért, hogy a harmóniát mindenki önmagában találja meg a két felmutatott véglet egymást oldó példájában.

Vörösmarty teljes érvénnyel gyökerezik Dunántúlba. Abba iá tájba, amely végleteket old fel, a síkság és hegység ellentéteit, s így lesz humanizált, melegölű, termő természetté körös dombsoraival, megnyugtató derűjével és tiszta ragyogásával.

Ez a külső, látva átélt táji, tárgyi realitás, valóság, benső alanyi valósággá finomul, emberiesül Vörösmarty határtalanul mély humánumában.

Dunántúl, mint tájegység, képzetesen szüntelenül békülő feszültségével a folyton megvalósuló tájat, a működőt, a mozgékonyát testesíti meg. Vele szemben az Alföld és teljes ellentéte, a hegyvidék pedig a megmerevült tájat jeleníti meg, a véglegeset, a befejezettet.

Ugyanezek a külső, táji valóságok válnak a tájakon élő ember bensőjében alanyi jellegű valóságokká, és tükröződnek tetteiben, viselkedésében, művészetében, nyelvében és egyszóval: egész életében.

165