Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

Persze, ahogy a tudományok képletei is csak annak jelentenek értelmet, valamit is, pedig ezek viszonylag nagyon egyszerűek, aki értve tartalmukat szemléli ezeket, ugyanez áll, csak fokozottabb mértékben a művészet képleteire, bonyolult jelképeire is. A tudomány jelképeivel, képleteivel, ha csak nem szakmabeliek vagyunk, vajmi keveset törődünk, mert mint mondjuk, „nem értünk hozzájuk”. Ez őszinte és igaz, de vajon így állunk a művészet jelképeivel is? Nem! De nem is állhatunk így. Több okból, egyrészt azért, mert a művészet más szférája a megismerésnek, mint a tudományé, elemen- tárisabb fokán alapszik a funkcionális megismerésnek, és éppen ezért több művészeti ágnak nyelvi korlátái nincsenek is. Csak az irodalom van abban a rendkívüli helyzetben, hogy az egyben nyelvhez kötött, és mint ilyen a nyelvi megismerés természete miatt erősen közeledik a fogalmi tudományos megismeréshez. A probléma abból adódik, hogy a nyelvi megismerés fogalmakhoz kötött, nem pedig képzetekhez vagy még az ez alatti szférában elhelyezkedő differenciált észrevevéshez, vagy a legősibb diffúz érzékeléshez. A nyelvi megismerésnek, illetve pontosabban: a nyelvi kifejezésnek ugyanis ezek az alsó szférái hiányzanak, lévén a nyelv a jelek jele, a jelek jelének rendszere, a pavlovi terminológia szerint a második jelzőrendszer.

Az irodalomnál mutatkozó ezen nehézséggel szembe kell néznünk, és mindenegyes műnél konkrétan kell eldöntenünk, hogy jelkép-rendszere, mivel ez kifejezésre mindig egy konkrét nyelven keresztül jut, milyen fogalom-rendszernek felel meg a köznapi gondolkodásban. A gyakorlatban ez nem annyira bonyolult feladat, mint elméletileg, mert egyszerűen egy-egy érzékleti jelkép fogalmi jelentését, értelmét kell megkeresnünk, illetve megtalálnunk, ez jelenti a feladat megoldását.

E közbevetés után valljon tehát magáról a jelkép és mondja el saját maga az értelmét! íme.

Csongor urfi ^ön réveteg szemekkel, merengőn, ábrándos álmodozással, s mindezek ellenére mégis igen figyelemre méltó fölismeréssel idézi a körülötte tárulkozó világot. Szavaival állapotokat rögzít, képet ecsetel, [ mondájai_

nyomán klbomlólsep csak úgy nyílhatik meg számunkra, értelmivel, ha előbb tudjuk^/« s mi Csongor "és felismerése milyen természetű.

Csongor külsejében, mint mindenki legalább életében egyszer és önmaga számára, a szép ifjú, magatartásában pedig — e ez a fontosabb — az élet nagy váiaszútja elé nőtt és érkezett, örök, hím-fiatalság, a fölserdült ifjúság, a sorsát vállalni kényszerült s élete rendelése felől tudatosulni kezdő, időtlen ifjú. Az és olyan ifjú, amelyik a gyermek-ifjúi állapotból kilépett, ezt az egész zárt világot, mint egy-egy fejlődési szakaszt, már maga mögött hagyta, de a férfi-korba, egy új állapotba még nem lépett bele. A gyermekség és férfiú- ság mezsgyéjén áll éppen| E kettő határán, éppen úgy, mint ahogy mindenki ail ezen a határon egysz-sr életében, ha egészséges fejlődés teljesedik meg rajta.

Az életnek, így a miénknek is, meg Csongorénak is, ez a határhelyzete a két egymást váltó állapot: a gyermekkor és férfikor között, a legválságosabb, de egyben legdúsabb igéretű szakasza. Az életnek ebben a váltó szakaszában kérdésessé válik minden. Az is, ami volt, az is, ami van, és az is, ami lesz.

A múlttá vált gyermekkor és ifjúkor végleges, zárt világa szétesik, idilli Ijegyensúlya, békéje fölborul, biztonsága meginog, megbomlik rendje és ossz157